Lakatos Márk: „minél kevesebb dologban találjuk meg a szépet, annál kevesebbek vagyunk”

A Gellért Szálló és Gyógyfürdőben forgatott virtuális divatshow-t Lakatos Márk az Allee és az InStyle Hungary megbízásából olyan résztvevőkkel, mint Liu Shaolin Sándor és Ráskó Eszter. Az eseményről készített videók alább tekinthetőek meg, a stylisttal pedig egyrészt Budapestnek erről az ikonikus épületéről, másrészt a divatshow fő üzenetéről, a testpozitivitásról beszélgettünk.

Az első gondolatom, amikor megláttam az első képkockát a videóból az volt, hogy ez tiszta Grand Budapest Hotel!

Ez nem véletlen: a Gellért Szálló és Fürdő az egyik esélyes helyszín volt a Grand Budapest Hotel forgatása előtt, egy-két szálloda volt versenyben, és végül egy másikat választottak, de az egésznek a hangulata pont ehhez a filmhez passzol. Liu Shaolin Sándor karaktere pedig abszolút passzol a filmbéli londinerfiú karakteréhez.

Wes Anderson filmjein kívül honnan merítettetek még inspirációt?

A Gellért fürdő termál részét, ahol a táncos film sejtelmes álomjelentét forgattuk, a Gucci is használta néhány évvel ezelőtt egy szemüvegkampányhoz, amit egy magyar származású, Kanadában élő operatőr forgatott. A fekete-fehér videót a francia új hullámból az egyik kedvencem, Alain Resnais-nek a Tavaly Marienbadban című filmje inspirálta, a kép-a-képben videótrükk-technika pedig Peter Greenwaytől a Prospero könyveinek egyik nagyjelenetére utal. Sok-sok filmes utalás van ebben a munkánkban, illetve a századeleji atmoszférának és a ’60-as-’70-es évek hangulatának a keveredése most nagyon menő – és a Gellért mindezt egyesíti, mert a század elején épült, és a szocializmus alatt újították fel. Egyébként azért is esett erre a helyszínre a választásunk, mert a XI. kerületben van egy nagyon erős lokálpatrióta vonal, és az Allee és a Gellért Szálló is a XI. kerületben van. Külső helyszínt kerestünk, és jól jött, hogy a kerületben pont ott van ez a fantasztikus épület.

Ha már a fantasztikus budapesti épületeknél tartunk: az utóbbi néhány évtizedben épültek közül melyik a kedvenced?

Nekem a Bálna egy jó példa arra, hogy milyen az, ha egy tök jó ötletet kicsit középszerűen csinálnak meg. Építészeti ötletként ez egy nagyon okos és kreatív dolog lett volna, és ha az anyaghasználat bátrabb lehetett volna, akkor abból lehetett volna egy olyan típusú épület, mint a Sydney-i operaház, csak természetesen budapesti léptékben. Nekem a Bálna egy nagyon izgalmas dolog lehetne, és mindenképpen jól mutat a Duna-parton. De túl sok ilyen nincs több. A Müpának a belsejét szeretem, igaz, a mellette levő Nemzeti Színháztól a hányinger kerülget, illetve érdekesnek tűnik az a gördeszkapályára emlékeztető múzeum, amit a Dózsa György úton építenek jelenleg. De amit ennél sokkal fájdalmasabbnak tartok: hogy a budapesti köztéri szobrok az elmúlt 30 évben a nettó giccset képviselik. Én ráadásul a jó giccset nagyon pártolom, nagyon örülnék, ha olyan igazi, kreatív, popartos, jó értelemben vett giccsszobrok lennének a városban. De ezek a bronzból öntött, meg hervatag kerámiáknak tűnő szobrok a városban egészen elkeserítőek.

Az ember nem annyira szokta ismerni a saját városának szállodáit, merthogy otthon nem hotelbe megy, hanem a saját lakásában alszik. Te szálltál már meg Budapesten szállodában?

Abszolút! Legutóbb a Kempinski hotelben töltöttem egy hétvégét már a covid-idején, de amikor a belföldi szállásadók még nyitva tarthattak. A Kempinski ekkor próbálta meggyőzni a vidékieket, vagy akár a budapestieket, hogy töltsenek egy éjszakát a szállodában. Én el is töltöttem egy szuper éjszakát itt úgy, hogy szusit készítettem a Nobu séfjével és steaket sütöttem az ÉS Bisztró séfjével, szaunáztuk, minden volt. Szintén tavaly a Four Seasonsben is laktam egy nagyon érdekes rendezvény során, az is remek élmény volt. Szoktam néha itthon is hotelben aludni, mert szeretem a budapesti szállodákat nagyon, és várom, hogy újranyissanak.

A Gellértben megrendezett divatshow fő témája a testpozitivitás volt. Tavalyelőtt egy nagy sikerű fotókampányt csináltál hasonló megközelítéssel, merre ment előre ez a téma azóta?

Eltelt két év, ami közben Schobert Norbinak és még egy-két embernek voltak igazi másba beletenyerelős nyilatkozatai, úgyhogy az látszik, hogy a fejekben még mindig nincs rend ezzel a dologgal kapcsolatban. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, és ezt a divatvideó-sorozatunk is kiemeli: a testpozitivitás semmiképpen nem valami ellen szól. Például nem a sport vagy a mozgás ellen szól, amit jól bizonyít az is, hogy benne van ebben a kampányban Liu Shaolin Sándor olimpiai bajnok korcsolyázó, illetve a műlábbal élő Lukoviczki Réka, más néven Robotgirl, aki sportoló is. Nem arról van szó, hogy ne táplálkozzunk egészségesen vagy hogy ünnepelnénk a kövérséget, hanem arról, hogy akármilyen is a testképünk, ne bántsuk-büntessük magunkat, hanem éljük saját magunkkal békében, illetve ha van rá erőnk-motivációnk-ambíciónk és lehetőségünk, akkor változtassuk. De ha nem lehet vagy nem tudunk változtatni, akkor se érezzük magunkat egy undorító féregnek. Ez egy nehéz dolog: nekem is hosszú folyamat volt a saját testem elfogadása, és a mai napig sem értem teljesen a végére.

Ez az egyik oldal, de nyilván szintén fontos az, hogy ne csak magunkat fogadjuk el, hanem másokat is.

Természetesen, ezt is hangsúlyozni kell: mások testéről se mondjuk becsmérlő, szégyenítő, gúnyoló ítéletet, mert ez nettó szemétség. Ez szerintem még fontosabb, az önelfogadás ugyanis valószínűleg pont azért ilyen nehéz, mert annyi negatív kritika, megszégyenítés van a társadalomban a közbeszédben mások teste irányában. Ebben kéne egy nagyot fejlődnie az emberiségnek: tökmindegy, hogy kinek milyen a teste, hogy néz ki, milyen etnikumú, stb.

De akkor mi a helyzet mondjuk a divatkritikával? Semmit sem szabad mondani mások megjelenéséről?

Sok kritika érkezett felém, hogy akkor én miért neveztem Dúró Dóra öltözködését olcsónak és butikosnak. Ez egy érdekes dolog, és én is elgondolkodtam rajta: stílustanácsadóként mondhatok-e véleményt valakinek a külsejéről. De fontos, hogy itt nem arról beszéltem, hogy Dúró Dórának jó alakja van-e vagy sem, én nem a testalkatát kritizáltam, hanem az öltözködését. Én arra jutottam, hogy mások adottságairól, állapotáról nem szabad véleményt mondani, az öltözködéséről viszont lehet, mert az egy magunk által választott dolog. Mindenesetre ez egy élő kérdőjel bennem, hogy kell-e egyáltalán dress code a társadalomban. Amikor én Dúró Dóra öltözködését kritizálom, vagy véleményt mondok róla, akkor a ruháiról egy általánosan a politikusokra nézve elfogadott dress code-hoz viszonyítom az öltözködését. De közben ott van Cicciolina, aki politikusként egy csomó ilyen öltözködési szabályt felrúgott, és az pedig nekem személy szerint tetszett. Érdekes kérdés, hogy hol húzódik a határ, és hogy a dress code-oknak van-e egyáltalán bármi létjogosultsága. Én azt tartanám üdvözítőnek, ha szabályok helyett mindenki a saját személyisége, karaktere szerint öltözne fel, ahogy neki tetszik, mint ahogy Billie Eilish vagy Billy Porter is felrúgja folyton a szabályokat. Ez lenne az öltözködés szabadságának a legmagasabb foka.

És más testalkatára pozitív megjegyzést tenni vagy pozitív véleményt mondani szerinted szabad?

Igen. Dicsérni, a másikat felemelni az egyik legfontosabb dolog. Erről kéne szólnia a kommunikációnknak, de itt nagy kérdés, hogy milyen értékrend szerint megy a dicséret. Csak azt tartjuk-e csinosnak, attraktívnak, aki megnyerhetne egy fitnesz-világbajonkságot, vagy a fizikai méreteken túl is keressük a szépséget? Kinyílik-e a szemünk arra, hogy például egy molett nőben vagy idősebb emberben is felismerjük a szépséget? Ez rólunk szól: minél kevesebb dologban találjuk meg a szépet, annál kevesebbek vagyunk.