Tegnap este indult egy új reality a VIASAT3-on Exek az édenben címmel. Az éden alatt konkrétan Bali szigetét kell érteni, itt kell majd a versenyzőknek Bódi Sylvi vezetésével taktikázni a győzelemért, és közben szembenézni volt barátaikkal-barátnőikkel, akik közül az első ex már a ma esti adásban megérkezik.

Dr. Hevesi Kriszta szexuálpszichológussal beszélgettünk arról, hogy miért olyan nehezen kezelhető az a helyzet, ha az embert újra összehozza a sors egy exével, és hogy mit lehet tenni azért, hogy a szakítás után is normális viszonyban tudjunk maradni volt szerelmünkkel. És persze amire a legkíváncsibbak vagyunk így a műsor előtt: milyen reakciókra lehet számítani, hogyan fognak viselkedni a játékosok, ha egyszer csak feltűnik az édenben az exük?

A VIASAT3 új realityje volt szeretőket hoz újra össze egymással. Egészen pontosan miért is van az, hogy annyira nehéz egy exszel újra találkozni, hogy arra egy tévéműsort is simán lehet alapozni?

Azért, mert nyilván oka volt annak, hogy vége lett a kapcsolatnak, és a befejezés ritkán szokott szépre sikerülni. Nagyon ritka az a harmónia, hogy viszonylag szimmetrikusak az érzések és szépen kihűl a kapcsolat, és a felek egyetértésben, barátian válnak el. De még ha véletlenül így is van, a szakítás akkor is egy trauma, lelki törés, mert az életünk részévé vált a másik: egy hosszabb kapcsolatban az „én”-ből „mi” lesz. Minden gondolatomban ott van a partnerem. Ha megkérdezik, hogy mit csinálok a hétvégén, nem azt válaszolom, hogy én mit teszek, hanem hogy mi mit tervezünk. Ha bemegyek egy üzletbe farmert vásárolni, akkor az is a fejemben van, hogy őneki tetszeni fogok-e ebben. A másik az énem részévé vált, ezért a szakítás olyan, mintha valamit kitépnének belőlem – és ez mindenképpen fájdalmas folyamat, s az én újraépítését, egyfajta lelki sebgyógyulást igényel.

És hát természetesen ott van a visszautasítás fájdalma is annak, akivel szakítanak...

Természetesen, még ha ki is hűltek az érzelmek, a szakítást akkor is kudarcnak éljük meg. Mindig valamelyik fél kimondja, hogy vége, és ilyenkor a másiknak óhatatlanul sérül az önbecsülése, felmerül benne, hogy „na de engem hagynak most el?” Ez egy érzelmi szkander, és egy kicsit az van fölényben, aki ki tudja mondani az utolsó szót.

Mégis milyen sokan vannak, akik félnek kimondani, hogy elegük van és távozni szeretnének a kapcsolatból.

Ahhoz, hogy az ember igazán mély kapcsolatot ki tudjon alakítani valakivel, ahhoz szükséges legalább az illúziója annak, hogy a másik a nagy Ő, és hogy ez a szerelem mindent legyőz. Azért is kudarcnak élünk meg minden szakítást, mivel a jövőnket a másikkal terveztük, és ez a jövőkép most szertefoszlott. Egy kapcsolat esetében rendszerint hosszú távra rendezkedünk be, azonban most be kell ismernünk, hogy tévedtünk, mégse ő a nagy Ő.

Tehát ezzel a kudarccal szembesít minket az, ha a volt partnerünk újra feltűnik az életünkben. Hogyan szoktak erre reagálni az emberek?

Teljesen kiszámíthatatlan az, hogy az ex újra látása milyen érzelmeket hoz ki valakiből. Mert az szinte biztos, hogy a másik semlegessé nem válik, valamilyen érzelmet biztosan előhív az, amikor egy volt szerelmünkkel találkozunk – leginkább negatívakat. Minimum egy olyan érzés megjelenik, hogy „Úristen, hogy tudtam én ezzel az emberrel élni...” Nem tudja nem megérinteni a személyt, ha azt látja egy közösségi oldalon, hogy a volt vőlegénye/menyasszonya mással boldog és gyermeket nevel. Nem tud teljesen érdektelenné válni, hogy mi lehet a másikkal, akivel évekig együtt éltem, akivel a legintimebb dolgaimat osztottam meg, aki nagyon jól ismer, és valamikor a legfontosabb volt a számomra. Azonban ha túl mélyen és fájdalmasan hasít belém az élmény, akár intenzív szorongást, dühöt, sírást is kiválthat az újralátás.

Kérdés viszont, hogy egy tévéműsor mennyire tudja ezt hitelesen bemutatni.

A játékosok feltehetőleg próbálják majd palástolni negatív érzelmeiket, cenzúrázzák majd önmagukat, hiszen tudják, hogy filmezik őket. Egy darabig tudják csak megjátszani magukat. Ennek három oka van: egyrészt egy idő után megszokottá és természetessé válik a kamera, másrészt a nagyon szélsőséges érzelmi állapotok felett nem nagyon lehet uralkodni. A harmadik dolog pedig az, hogy egy idő után az extrém szituáció és a versenyhelyzet miatt, amit egy ilyen műsor kreál, mindenki nagyon érzékennyé, feszültté, és sérülékennyé válik.

Mi kell akkor ahhoz a szakításkor, hogy később az exem viszontlátása ne váltson ki belőlem dührohamot? Hogyan kell jól szakítani?

Önfegyelem kell hozzá mindenképpen, és arra a korai időszakra kell koncentrálni, amikor megismertük a másikat. Ez azért fontos, hogy ne veszteségként éljük meg a kapcsolatot, hanem tudatosítsuk, hogy azért jó is volt benne, mennyi mindennel gazdagodtunk általa. Ezen kívül fontos, hogy járjuk végig a gyász fázisait, de aztán legyen egy határozott lezárása ennek az életszakasznak. Akár valami kis rítus is segíthet ebben: azt mondom, hogy holnaptól új életet kezdek, a közösségi médiában számomra nem láthatóra állítom a másik posztjait, nem nézegetem többé a fotóit, elpakolom a holmijait, tudatosan kerülöm azokat a dolgokat, amik rá emlékeztetnek. Ehhez kell, hogy tudatosítsam magamban, hogy ennek vége, el kell fogadnom, hogy a másik nem jön vissza már. Tilos a reménykedésben megmaradni, hogy hátha mégis folytathatjuk, és nem szabad a miérteken rágódni a végtelenségig. Nem lehet ebben a fájdalomban megtapadni, hanem be kell csukni azt a képzeletbeli ajtót magunk mögött és tovább kell lépni.

Feltehetőleg megnehezíti a továbblépést, ha az ex fizikailag ott van a környezetünkben, például mert egy valóságshow-ban szerepelünk, vagy mert egy munkahelyi kapcsolatunk volt a kollégánkkal, és bár szakítottunk, kénytelenek vagyunk továbbra is együtt dolgozni...

Nagyon bölcs mondás az, hogy házinyúlra nem lövünk, azaz nagyon veszélyes belemenni egy munkahelyi kapcsolatba. Mert utána a munkahely – vagy valóságshow – párkapcsolati csatározások színterévé válik a két fél között: versengenek egymással, sértettek, haragosak, próbálnak bosszút állni a sérelemért, féltékenységet szítani, a másik orra előtt új szeretőre lelni, hogy bebizonyítsák, hogy mennyire kellenek másnak, vagy milyen jók is az ágyban, stb. Szinte képtelenség az, hogy a szakítás után egyik pillanatról a másikra újra semleges idegenné, vagy barátivá tudjon lenni két korábbi szerető viszonya. Egy valóságshow-ban a környezet pedig aztán kifejezetten olyan, hogy tele van váratlan, versengésen alapuló helyzetekkel, ami még jobban kiélezi ezeket a feszültségeket, felfokozza az érzelmeket.

Térjünk még vissza a rossz szakításokhoz egy olyan témával, amiről nagyon sokan írtak a Randiblognak. Miért csinálják azt emberek, főleg férfiak, hogy rendes szakítás bevállalása helyett szó nélkül lelépnek? Ennyire félnek a konfrontációtól, nem merik bevállalni a konfliktust, inkább suttyomban elmenekülnek?

A férfiak azért is hajlamosabbak erre, mert a neveltetésük során azt tanulják meg, hogy az érzelmeikről nem szabad beszélni. „Ne sírj, ez katonadolog!”, „Ne panaszkodj!”, „Légy férfi!”, ezek a tilalmak mind arra szocializálják a férfit, hogy ne fejezze ki az érzelmeit. Ez pedig pont az ellentéte annak, amit érzelmi intelligenciának nevezünk, ami épp arról szól, hogy felismerem, jól értelmezem a másik érzelmeit, valamint be tudom azonosítani a saját érzéseimet, és erről tudok is a másikkal megfelelően kommunikálni. Ez is hozzájárulhat ahhoz, hogy a férfiak kerülik a szakítás szituációját, hiszen ott az érzelmeikről, és azok elmúlásáról, megváltozásáról kellene beszélniük – amiben pedig nem mozognak otthonosan.

És még egy oldalról muszáj megnézni ezt a kérdést: mit kell csinálnom akkor, ha nem az én exem tűnik fel egyszer csak a színen, hanem a páromé?

A lehető legtermészetesebben kell ilyenkor viselkedni, inkább csak figyelni a másik reakcióit. Az ember ilyenkor csak hülyét tud magából csinálni valami extrém magatartással, szóval érdemes megfigyelő álláspontra helyezkedni inkább, és arra gondolni önerősítésként, hogy „lehet, hogy itt van az exe, de megvolt az oka annak, hogy vége lett a viszonyuknak – ő pedig már engem választott, és velem boldog”.