Ha vad, őrült szexet akarok, akkor van kivel

Kartal és Konrád levelére kapcsán ragadtam tollat, címként talán azt adnám, hogy Jófiúból férfi.

Rendszeres olvasóink már a Kartal és Konrád nevekből is tudják, hogy a téma ebben a posztban újra az lesz, hogy mi a teendő, ha egy házasságban az egyik fél (általában, de nem mindig a férfi) több szexet szeretne, mint amennyire a másik hajlandó. A két előzményt azért érdemes elolvasni, mert nagyon érdekesek – Kartal levele itt, Konrádé itt található –, de Pongrác alábbi beszámolója önmagában is megállja a helyét.

Merthogy a Pongrác álnevet kapta a mai posztban sorra kerülő levél beküldője, és az ő történetét többek között az teszi lebilincselővé, ahogy leírja, hogyan változott a szex minősége és szerepe a házasságában az évek során. Nagyon köszönjük Pongrácnak, hogy írt, és bátorítani szeretnénk önt is, hogy tegyen hasonlóan: az ön mondanivalójára, tapasztalataira is kíváncsiak vagyunk! Az ön történetét is várjuk, e-mailben méghozzá, az alábbi címre.

„Pongrácnak hívnak, 44 éves férfi vagyok egy kamaszlánnyal, egy kamaszfiúval és egy csinos, de problémás feleséggel. Az történetemet csak azért írom le, hogy bátorítsam férfitársaimat, mert van élet a „szexhalál” után is. Igaz, sok munkával és néha kemény eszközökkel, de van, amikor nincs más út, csak ha feladod jól nevelt, idealizált, kisfiús kényszerképzeteidet és kegyetlen, célratörő, tűzön-vízen átgázoló férfi leszel.

Gyermekeim születése után kedves feleségem minden eszközt megragadott, hogy ő viselje a nadrágot a házban. Ő akarta megmondani, mit vegyünk, mit csináljunk, hogy neveljük a gyermekeinket, hogy viszonyuljak szüleimhez, hogy és mikor szeretkezzünk. Természetesen ő már beteljesítette küldetését, a szex már nem szerepelt a prioritásai között, ha nagy ritkán őméltóságának kedve tartotta, akkor mint alamizsna, kaptam belőle kóstolót.

Megismerkedésünkkor (demókorszak) minden más volt: kedves, aranyos, megértő, csinos lány, aki szegény, egyszerű családból származott, gyengekezű apukával, erős anyukával, nulla anyagi javakkal, de hihetetlen becsvággyal. Majd jött a házasság és a gyerekek, nyeregbe került, olyannyira, hogy bármit megengedhetett magának, hisz a a „jófiú” neveltetésétől fogva arra van kódolva, hogy mindent megtegyen a családjáért, ha beledöglik akkor is… Ami majdnem igaz is, de csak majdnem.

A probléma csak annyi volt, hogy a becsvágy mellé nem osztottak kellő mértékű intelligenciát. Ami nem is tűnt fel abban az időben, amikor tinédzserkorban az ember szerelmes, és mindenben segíteni szeretné álmai asszonyát. Taníttatja, fizeti diplomáját (szüleim őt is kitaníttatták), ha nem jön be számára az első szakma, akkor másik szakmát (ezt már én fizettem), másik vezetőképzést és így tovább ment a végtelen ciklus. Hálát nem is vár az ember, mert ez természetes, ha tud az ember, segít, viszont azt már nem igazán viseli el, ha visszaélnek azzal a gyermeteg jósággal, hogy a pasi által keresett javakat, a nagyszülői örökséget akár saját gyermekeit felhasználva zsarolással akarja irányítani (például nagyszülőket nem látogatjuk). Ez már sok.

Azt, hogy nem volt szex, csak kéthetente, azt megoldottam, először magam uram, ha szolgád nincs. Persze későbbiekben kinyílt a világ, szexchat, fizettet örömlányok (ez nem jött be, ez még nekem is túl futószalag érzés) majd jöttek flörtök, munkahelyi, gyors lefolyású kilengések, majd masszőzlányok. Úgy gondoltam, hogy én már így élem le az életem, a gyerekeimet soha semmilyen körülmények között nem akartam elveszíteni, életük része akartam lenni, vittem, hoztam őket, fizettem a magánóvodákat, feleségem becsvágyó képzéseit, mindent, amíg bírtam.

Semmi sem volt elég, a szomszéd kertje mindig zöldebb volt. Miért nem vállalkozol? Miért csak középvezető vagy? Miért, miért, miért. Ment az okoskodás, az észosztás, ekkor már nagyobb stílben csapoztam, rákaptam a masszázsra, ez volt az én kis bosszúm, itt azért voltak olyan élményeim szexuális téren, mint régen tiniként. Nekik nem derogált orálisan kényeztetni, lenyelni, vagy a popsit kinyalni, valahogy természetes volt minden, csak az én kis feleségemnek derogált bármi, ami nem a hagyományos szex műfajába tartozott, és ha hetente többször akartam, akkor azt kaptam, hogy szexgép vagy, menj orvoshoz.

Nem is lett volna baj, ha nem jön a nagy Ő, aki majdnem mindent borított, még az én megmásíthatatlan álláspontomat is, hogy nem válok el. Egy nap elmondtam, hogy van valakim, és el akarok válni, mert nekem sajnos az otthon a béke szigete, és ez nem az, nem érzem jól magam a bőrömben, mert úgysem jó semmi, nem csak szexhiány az ok, hanem hogy ez nem otthon, csak négy fal, amit építettem, csak sajnos a boldogság és a béke hiányzik belőle.

Ő, mint a megcsalt nő, letépte a gyűrűt és elviharzott, vissza vidékre, kemény egy napra. Ott és akkor valami megváltozott mindörökre. Másnap visszajött, és ő kérte, hogy próbáljuk meg újra. Nem akartam, de a szüleim meggyőztek, hogy a gyerekek a minden, és én is beláttam, hogy soha nem tudnék magamnak megbocsátani, ha a gyerekeimet más nevelné fel.

Megpróbáltam, párterápiára mentünk, majd belehaltam, olyan szerelmes voltam, de befejeztem a másik kapcsolatot, persze kicsi feleségem is segített: naponta háromszor szexelt, nem volt rest a szájába engedni férfiú erőmet, vigyázott, hogy fel se álljon, nehogy másra tudjam pazarolni. Nehéz volt, rettenetesen, újra kellett programozzam magam, már nem vagyok szerelmes, és már nem is leszek, de meg tudtam bocsátani magamnak és neki is (magamnak sokkal nehezebb volt).

Tudom tisztelni és becsülni és szeretni is, beletelt közel három évbe, de megérte. A pozitív tulajdonságait próbálom értékelni, a negatívakkal nem foglalkozom, a gyerekeim közben megnőttek, tinédzserek lettek, okosak, értelmesek, már nem lehet velük zsarolni, nem dróton rángathatók, önálló személyiségek. Elég, ha a szemükbe nézek, ismerem a gondolataikat, néha csak nevetnek anyuci becsvágyaim, már nem vagyok egyedül, nem vagyok kiszolgáltatva.

Visszatérve a szexre: persze elmúlt a nagy hév, nincs már orális kényeztetés, de legalább a hagyományos szex sokkal jobb lett, változatosabb és gyakoribb is, jellemzően minden másnap sikerül összebújnunk mindkettőnk örömére. Illetve amikor hullámzó a libidó, akkor én csak annyit mondok, semmi probléma, ne foglalkozz vele, megoldom… Nincs hangos szó, ordibálás, meg is oldom, ritkán, de akkor mással. Ha vad, őrült szexet akarok, akkor van kivel. Lehet, hogy ez szomorú, de nincs semmilyen lelkiismeret-furdalásom, szükségem van a jó és változatos szexre, ritkán, de ez feltölt, új izgalmat hoz az ő és az én házasságomba is.

Nem hiszek már abban, hogy egy ember teljes mértékben ki tudja elégíteni a másik kívánságait. Ha a feleségemnek ilyen formában ez perverzió, és nincs rá igénye, rendben, de nekem meg van (szerintem ez nem perverzió), én miért mondjak erről le, hogy frusztrált legyek és ideges. Nem, ez a vonat már elment.   És a másik tanulság, amit leszűrtem: nem osztunk meg mindent. Amiért én dolgozok meg, az ez enyém, nem alanyi jogon jár másnak MINDEN, csak akkor jár, ha én adok, ne legyen alanyi elvárás, hanem konszenzus. Első a család hosszú távú érdeke, nem a szomszédnak veszek dizájnbútort, ha nekem pont nincs benne a prioritási listámban (és most nagyon finoman fogalmaztam). Persze meg lehet azt a bútort venni, de nem az én kontómra.

Nem mellesleg köszönöm apámnak aki megfelelő időben két tanáccsal is ellátott, lehet, hogy másnak is tanulságul szolgál, ezért megosztom. Az egyik az, hogy nem dobunk ki mindent, ami elromlott. Még ha menthetetlennek tűnik, akkor is adunk egy utolsó esélyt, mert a család a minden.

Illetve még egy nagyon elgondolkodtató, egész életemen átívelő gondolatot osztok meg:

Fiam, te vagy az első helyen az életemben, de ha elhagyod az unokáimat, akkor ezt a helyet ők fogják betölteni, és tudod miért? Mert ők nem választották ezt a helyzetet. Ők szenvedői ennek, és én minden erőmmel azon leszek, hogy ezt a szenvedésüket mérsékeljem, és az életben való boldogulásukat segítsem, még ha a te rovásodra is megy.

Akkor nagyon fájt ez a mondat, de minden szavával egyetértettem.

Csak azt tudom mondani, legyetek erősek, kitartók, az idő nektek dolgozik, zsarolásnak ne engedjetek. Sem egy szűk punci, sem egy szűk punci hiánya nem éri meg, hogy ne lásd felnőni a gyerekeidet, és ne legyél életük része. Mindent meg lehet oldani ésszel, kellő kitartással és elszántsággal.”