A feleségemet nem mertem volna leszólítani egy buliban, annyira szép és okos

Sokszor olvasni mostanában nálatok és máshol is, hogy a netes társkeresés időpocsékolás, értelmetlen, stb. Szerintem ez nem igaz. Ésszel kell használni, mint minden mást.

A mai posztban Achillesz álnevű olvasónk levele kerül sorra, és abszolút igaz, hogy az utóbbi időben olyasvalaki is írt nekünk, aki (mellesleg Bódi Sylvihez hasonlóan) úgy érzi, hogy az online társkeresést kipróbálni sem érdemes. Nos, azóta jött pár olyan levél, amely ennek az ellenkezője mellett érvel, és Achilleszé is ebbe a kategóriába tartozik, amint az a címből eléggé sejthető.

Na nem mintha Achillesz világéletében az internetes társkeresés nagy rajongója lett volna, mert ő is roppant szkeptikusan látott neki a dolognak egy szakítás után. De aztán megtapasztalt pár dolgot, rájött pár dologra, és ma már jóval árnyaltabb képe van az online nőzésről-pasizásról. A bevezetésben azt mondja, hogy „ésszel kell használni” a társkeresőket, és alábbi levelében részletezi, ez alatt mit ért. Ön egyetért? Ön akkor sem használna ilyen szolgáltatást? Várjuk az ön tapasztalatait is, kérjük, e-mailben küldje be őket az alábbi címre!

„Manapság, amikor az ember közösségi élete nagy részét is közösségi oldalakon éli és netbankol, neten rendel házhoz gyakorlatilag mindent a könyvtől a pizzáig… Miért pont a netes társkereséstől kellene idegenkedni? Munkás, macerás dolog, az kétségtelen – de mi nem az, aminek az elérése igazán fontos? Felgyorsult a világ, minden „azonnal” kell, az emberek türelmetlenek, nemcsak a már meglévő kapcsolataikon nem dolgoznak (inkább továbbállnak), hanem az új kapcsolatok kialakulását is azonnal akarják. Azonnal akarják a tökéletest, pedig lehet, hogy unalomba fulladó levelezések és rossz randik tömkelegén kell átgázolniuk, mire célhoz érnek. Se feladni, se rágörcsölni nem szabad szerintem.

Nekem személy szerint négy év netes ismerkedésbe, nagyjából száz levelezés-kezdeményezésbe (aminek kb. a feléből lett rövidebb-hosszabb tényleges levelezés) és húsz randipartnerbe (némelyik ismeretség megrekedt egy randinál, némelyik nem) telt, mire megtaláltam a nőt, akivel egymást kerestük, és aki azóta már a feleségem. Akármekkora közhely is, de igaz: a türelem rózsát terem. Szerencse is kell persze, de a türelem legalább olyan fontos.

Sulik, bulik korszaka véget ért, mire egy hosszú kapcsolatom is, munkahelyi ismerkedés nálam kiesik, szóval maradt a net, amihez nem is állhattam volna szkeptikusabban: a legnagyobb társkereső oldalt, amire – több másik mellett – időről időre ráfanyalodtam, simán csak barom.hu-nak neveztem, miközben magamat tartottam annak. Úgy gondoltam, csak a „selejt” meg a „lúzerek” ismerkednek neten, közben meg azon tanakodtam, én vajon melyik kategóriába is passzolok – végül simán az ismerkedésre való alkalom- és önbizalomhiányban egyeztem ki magammal. Hamar rájöttem persze, hogy az első kettő hülyeség: ahogy a való életben, úgy az online térben is megtalálható a társadalom minden rétege és minden személyiségtípus. Ráadásul ez a „selejt-lúzer” dichotómia a netrandikba belevágó emberre magára, de a leendő partnereire nézve is sértő. Arról nem is beszélve, hogy jó páran rá is cáfoltak erre a sajnos elég széles körben általánosnak tűnő véleményre.

És ahogy igaz az, hogy a netes kudarcokból nem lehet kiindulni azt illetően, az ember mennyire szerencsés vagy tehetséges a párkeresésben, mert az össznépességhez képest mégiscsak egy viszonylag szűk, nem reprezentatív mennyiségű ember jöhet szembe ezeken az oldalakon, ugyanígy igaz az is, hogy a neten olyanokkal is összeakadhat az ember bőven, akikkel az offline térben soha, mert máshol élnek, máshova járnak – vagy épp hiába ugyanoda, ha sosem ugyanakkor, mint ő. Szóval a neten bizonyos értelemben leszűkül (a net jellegéből adódóan nincs fenn „mindenki” a randioldalakon), más értelemben (olyanokkal ismerkedhetsz, akikkel személyesen sosem tudnál) viszont kibővül a választék.

Másik nagy előnye, hogy létrejön online ismerkedéskor az az önbizalom, ami offline esetben nem biztos, hogy eleve adott: kétségtelen, hogy a feleségemet nem mertem volna leszólítani egy buliban, annyira szép és okos, egyszerűen nem gondoltam volna, hogy szóba állna velem, esélyem lenne nála. Neten megismerkedve viszont teljesen más lett a dolog kifutása: házasság. Furcsa is belegondolni, hogy ami a net segítségével sikerült, csakis offline soha nem jött volna össze, pedig ugyanazok az emberek vagyunk, ugyanannyira beleszerethettünk volna egymásba úgy is. Csakhogy az adott társkereső oldalon ő jelölt kedvencnek és így már, hogy tudtam, szimpatikus vagyok, könnyebb volt megtenni az első lépést, megírni az első levelet, amit két és fél hét levelezés követett, ez és a közös hullámhossz pedig meghozta azt az önbizalmat, magabiztosságot, ami offline és kapásból nem lett volna meg. Sablonosnak persze ettől még sablonos volt az első levelem.

Ez arról jutott eszembe, hogy számtalan nő adatlapján olvastam korábban ehhez hasonló szöveget:

Meg ne kérdezd, mi a kedvenc zeném vagy filmem, arra nem is válaszolok, legyél eredeti!

Oké, csak ahhoz kell valami támpont is azért. Mi eredetit írsz egy vadidegennek, akiről – alig vagy közhelyekkel teleszórva kitöltött adatlap alapján – az egyetlen tényleges infód, hogy fotogén?

Tényleg ilyen szép vagy, vagy ez csak photoshop?

Addig azonban, amíg vele megismerkedtem, több problémás dolgot tapasztaltam online ezen kívül is. Írok valakinek és válaszra se méltat. Elég önbizalom-romboló, de persze érthető is, ha az adott lány adatlapján látható, hogy 100+ olvasatlan levele van, mennyit kaphat összesen? Ha arra nincs kapacitása, hogy mindet elolvassa, arra hogy lenne, hogy válaszoljon is? Ez is baj szerintem – még ha logikus és kiküszöbölhetetlen is –, hogy ha egy nő regel egy ilyen oldalra, az „összes” ott levő férfi rázúdul, de ha egy férfi regel és ír egy nőnek, simán elveszhet ebben a dömpingben.

Sokan vannak, akikkel egyszerűen nem lehet beszélgetést kezdeményezni: írsz nekik és tőmondatokban válaszolnak, ők maguktól nem kérdeznek, csak reagálnak. Nagyon-nagyon fárasztó és nagyon hamar be is tud halni ezért egy ilyen „beszélgetés”. Azt sosem sikerült megfejtenem, hogy én váltottam ki belőlük ezt az érdektelenséget vagy mindenkivel ilyenek? Nem mindenkinek való a levelezés, az biztos.

Az is fontos, hogy a szerintem a honlapok „kit keresel?” részét nem kell 100%-ig aprólékosan kitölteni, teret kell azért engedni annak, hogy mondjuk csak 80%-ban felel meg a jelölt a számodra ideálisnak. Az emberek bele se gondolnak, a 80% mennyire jó arány, miközben csomóan nyűglődnek olyan kapcsolatokban, ahol jó, ha 20%-ban megvan a közös nevező. Tudom, mert vagy jó öt évig ezt csináltam én is.

Ráadásul, ha épp meg is lenne a 100%, az egy idő után biztos, hogy unalmassá válna. Akivel 100%-ig egyezel, annak mi újat tudsz mondani, mutatni, nyújtani? Ha igaz, hogy az ellentétek vonzzák egymást, akkor az is az, hogy a tök egyforma emberek egy idő után meg halálra unják a másikat. Persze értem én, a 100%-ig legyen az ideálom nem azt jelenti, hogy 100%-ig legyen olyan, mint én, csak azt, hogy 100%-ig legyen olyan, amilyet elképzeltem. Na, szerintem nagy hiba és luxus kikukázni azt, aki 95, 90, vagy akár 80%-osan felel meg, mert a 100, az sosem fog eljönni. Kompromisszumokra pedig egy kapcsolat működéséhez így is, úgy is szükség van.

Ha valaki nem tesz fel egészalakos képet, majd közli, hogy „ne egy nádszálvékony lányra számíts”, mit gondol? Hogy nem lesz csalódás a terebélyessége, vagy hogy esetleg annyira ki van éhezve a randipartner, hogy ráfanyalodik? Én mindig korrektül álltam a dologhoz: megfelelően kitöltött adatlap, a lehető legfrissebb képek. Amikor legutoljára regeltem egy ilyen oldalon, konkrétan aznap csináltam hozzá képeket magamról, hogy tényleg a lehető legfrissebbek legyenek, minimálisan se zsákbamacskát áruljak. Nem photoshopolt, nem is „életem legjobbja, három másodpercig néztem ki ilyen jól” típusú képek voltak, viszont tényleg a valóságot tükrözték, ezért később élőben is olyannak látott ő, mint a képeken. (Pedig nem vagyok kimondottan fotogén, csak utólag tűnt fel, milyen táskás a szemem azon a képen, amit elsőnek látott rólam.)

Szóval a netes ismerkedés – igaz, évek alatt, de mégis – nagyon rácáfolt a kezdeti erős szkepticizmusomra. Igen, bele lehet futni fura emberekbe és igen, lehet, hogy négy év, száz hosszabb-rövidebb levelezés, húsz vagy még több randipartner kell hozzá, hogy megtaláld az igazit. Macerás, melós, időigényes dolog, de közben rágörcsölni sem szabad, viszont semmi garancia sincsen semmire. Mégis hiba eleve vagy hamar elvetni ezt a lehetőséget. És fontos, hogy nemcsak Tinder van a világon (én speciel soha nem is próbáltam – igaz, mire egyáltalán hallottam róla, már nem volt aktuális számomra), mert a netes pártalálás nagy biznisz, de pont ezért ezer másik lehetőség közül választhatsz, és lehet, hogy az egyiken ott vár a tuti.

Én így látom ezt a kérdést, köszönöm, hogy elolvastátok.”