Kordos Szabolcs új riportkönyve a Showbusiness, Hungary, amelyben a magyar szórakoztatóipar fontos embereivel, tartalmaival és jelenségeivel foglalkozik. Mivel július 18-án (vagyis ennek az cikknek az élesedése napján) kerül adásba a 23 éve futó, Barátok közt című sorozat legutolsó epizódja, a zaklatásról és a magyar hírességek anyagi helyzetéről szóló részletek után kölcsönadott nekünk egy újabbat – a sorozatról szólót. Ebben a szerző Kalamár Tamással, a sorozat alapító producerével beszélgetett, a koronavírus miatt a jeges szélben, a Duna partján sétálva.

Hogyan választották ki a szereplőket?

A Barátok közt első castingját egy külsős cég végezte, minden színházban, színiiskolában, színjátszó körben, castingügynökségnél megfordultak a fejvadászok határon innen és túl (Erdélybe és a Felvidékre is kirajzottak, ahogy mostanában mondani szokás, a fürkészek), hogy megtalálják a forgatókönyvben meghatározott karaktereket. Egy régi anekdota szerint Varga Iza az utolsó percben, faxon küldte el a jelentkezését, a roppant fiatal Szőke Zoltán castingteljesítményéről egy videót is találunk a neten kóborolva, Németh Kristóf pedig egy véletlennek köszönheti a sikerét, miután szó szerint beleszaladt a kutyáját sétáltató producerbe.

[...]

Hogy milyen (volt) a Barátok közt sztárjának lenni? Kalamár Tamás szerint a több száz színész nagyrészt szép emlékként tartja nyilván, hogy szerepelhetett minden idők leghosszabb és legsikeresebb telenovellájában. Összességében elmondható, hogy igazán komoly sztárokká azok a szereplők váltak, akik az első néhány szezonban költöztek be a Mátyás király térre, és huzamosabb ideig ott is maradtak. A később érkezők már kevésbé vésődtek be az emberek emlékezetébe. Kicsit sántít az összehasonlítás, de a Való Világ szereplői közül is az első szériák hőseire emlékezünk jobban, a későbbi, kevésbé nézett, kevésbé újszerű évadok versenyzői hamarabb feledésbe merültek. Nyilván idővel erodálódott a műsor népszerűsége is, nem véletlenül döntött úgy a csatorna, hogy huszonhárom év után leveszi a műsoráról a BK-t.

 A „legfőbb” Berényi, azaz Szőke Zoltán, sorozatbeli testvére, R. Kárpáti Péter, az ügyvédnőt alakító Varga Izabella, a Vili bácsi bőrébe bújó Várkonyi András, vagy „felesége”, Fodor Zsóka és Rékasi Károly, alias Zsolt mind az alapító tagok közé tartoznak, és országosan ismert emberekké váltak. Közülük is Rékasi Károly az, aki már eleve híresen jött a sorozatba, és a Barátok köztön túl is gyakran szerepelt más produkciókban és a sztármagazinokban. Ugyanez elmondható Németh Kristófról is, aki egy évvel a premier után érkezett meg Kertész Gézaként, és vált az ország egyik legkeresettebb fiatal férfiszínészévé, később színigazgatóvá. Szép karriert futott be Kiss Ramóna is, aki ugyan két évvel az első epizód után omlott Géza karjaiba, de aztán maradt jó tizenöt-tizenhat évet – szerencsére nem Géza ölelésében, hanem úgy általában a sorozatban. Ábrahám Edit nagyon jól hozta a számító üzletasszonyt, Berényi Claudiát, még a sorozat írói is rengeteg fantáziát láttak benne.

Egy idő után azonban szólni kellett nekik, hogy ne írják bele minden jelenetbe, mert nem lehet ennyire túlterhelni egy embert.

 A napi sorozat nyilván napi verklit jelent, ami fárasztóvá válik egy idő után, főleg, ha egy évtizeden is túl alakítja ugyanazt a karaktert az ember.

 – Egy fontos szereplő heti két-három napon át forgatott, ezeket az időpontokat előre lekötöttük a naptárukban. Ilyenkor elég feszített volt a tempó, napi tíz órán át is tartott a forgatás, ha megcsúsztunk, akkor tovább. Ez persze nem jelentett folyamatos kamera előtti munkát, az idő nagy része várakozással, átöltözéssel, készülődéssel telt. A szöveg megtanulása házi feladat volt mindenkinek, nem állhatott senki felkészületlenül a stúdióban felvétel idején – magyarázta Kalamár. Csillagászati sztárgázsi nem járt a munkáért, jó fizetés azonban igen. A színészeket kategóriákba sorolták: a legtöbbet forgató idősebb (tehát nagyobb színészi múlttal rendelkező) főszereplők kapták a legtöbbet, míg a pályakezdő alkalmi beugrók a legkevesebbet. Egy vezető BK-színész nagyjából annyit keresett, mint egy jobb kőszínház sokat foglalkoztatott tagja, és ami ennél is fontosabb a művészvilágban: ez biztos fizetésnek minősült. Kevés színész mondhatja el magáról manapság, hogy előre tervezhető bevételei vannak. A fizetések az első években a produkció sikerének köszönhetően emelkedő tendenciát mutattak (és természetesen követték az infláció ütemét is), majd a 2010-es évek közepén jött a hanyatlás, amikor már a gázsikon is érződött, hogy vége az aranykorszaknak.

 – A kiírások néha fájdalmasak voltak, főleg az egyik főszereplő búcsúja. Maga a színész már évek óta stabil pontja volt a stábnak, de a karakteréről az írók egyszerűen nem tudtak több bőrt lehúzni. Kiüresedett, kiégett a karakter, ilyenkor nincs tovább. Mindenkinek van élete, bankkölcsönei, gyerekei, de ha eljutunk idáig, akkor muszáj lépni. Nem a sorozat van a színészért, hanem fordítva, ezt tudomásul kell venni – mondta Kalamár valahol a Gogol utca táján, majd rendületlenül folytattuk utunkat észak felé.

 Szóba került egy másik szereplő, Fodor Zsóka, alias Magdi anyus is, aki a lépcsőn lefelé bukdácsolva fejezte be a sorozatbéli pályafutását, hogy aztán pár évvel később kísértetként térjen vissza. A színésznő karakterében a kreatív csapat, vagyis az írók még bőven láttak szuflát, ő maga viszont

úgy érezte, hogy egy életre „kimagdianyusozta” magát, és ha újabb évekre kell magához ragadnia a partvist, akkor számos más lehetőséget elszalaszt a jövőben.

A sokadik jelzés után engedtek a kérésnek, és kiírták a történetből, bár később azért egy igen szellemes formában még visszahozták.

 A sorozat sztárjaira különleges szabályok vonatkoztak. A sorozat első éveiben például reklámban egyáltalán nem szerepelhettek Barátok közt-ösök, mert nem tett volna jót az illúziónak, ha az epizódban még drámaian szenved a hős, a reklámszünetben pedig örül, hogy megtalálta a hatékony fegyvert a korpa ellen. Egy-egy színházi szerepet vagy más színészi munkát vállalhattak ugyan, ám ehhez külön engedély kellett, valamint természetesen az, hogy a mellékállás ne ütközzön a forgatásokkal. Szigor volt, és ez okozott feszültségeket.

 – Az volt a mondás, hogy a sztárok odakint vannak, itt csak kollégák dolgoznak. A vezetőségnek egyszerre kellett a százfős stáb és a nézők érdekeit képviselnie, így az nem fordulhatott elő, hogy egy ember bármilyen allűrrel akadályozza a forgatást. Nyilván nehéz volt megőrizni a fegyelmet, mert sok esetben az őrült népszerűség nagyon gyorsan jött, és – főleg a fiatalokat – meg is ütötte kissé. Ha belegondolsz, ez egy normális dolog, visz a siker, elmész vele a falig, kipróbálod, hogy meddig engednek el. Jó esetben ott egy producer, aki visszafordít – mondta Kalamár, amikor már az Árpád híd alatt tartottunk, így lassan nekünk is meg kellett fordulnunk, hogy visszatérjünk kiindulópontunkhoz, a Margit hídhoz.

Minden sokszereplős (a Barátok közt esetében huszonkét főbb karakter volt) sorozat alaptétele, hogy nincsenek benne nélkülözhetetlen emberek. Egyetlen színésznek sem lehet zsarolási potenciálja, nem fenyegetheti azzal a produkciót, hogy ha kiszáll, akkor mindennek vége, az egész milliárdos vállalkozás érdektelenné válik. Megpróbálták persze páran, de nem lett jó vége: a sorozatkészítés nem tartozik a demokratikus műfajok közé. Volt, aki nagyobb szabadságot igyekezett magának kijárni, több filmben, színházi munkában akart szerepet vállalni, más a fizetését tornázta volna egy picit feljebb. A sávos fizetési rendszer is az egyenértékűséget hangsúlyozta: nem arcra mérték a fizetést, senki sem kapott azért többet, mert az ő karakterét vagy őt magát esetleg jobban szerették a nézők. Főszereplők távoztak, olykor a karakterek maradtak, de az őket megszemélyesítő színészek váltották egymást, mindenki tudta, hogy nincs pótolhatatlan ember. Mint utólag kiderült, pótolhatatlan sorozat sincs.