horoszkóp

Szipál Péter

Párhoroszkóp

Kíváncsi rá, összeillik-e mostani párjával? Nézze meg, mennyire passzolnak csillagjegyeik alapján!

Latex

2008. augusztus 13., 14:53 Módosítva: 2009-04-18 13:11
0

Amikor az erotika találkozik a divattal. Évtizedekig a fetish valahol a háttérben ólálkodott, hiszen a de Sade márkit idéző szadomazochisztikus dologhoz kapcsolódott. Aztán valahogy kijött a sötétből, és végre divattá vált.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nem olcsó, nem praktikus, de nagyon drága és főleg látványos. Mint minden divat!

Mielőtt haragos emberek írnának nekem, nem értek egyet semmiféle erőszakkal, még játékból sem, tehát mások kínzása nem tartozik a számomra elfogadható dolgok köze, de valahogy ez a műfaj érdekes alkotásokat produkált.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A ruhatervezés terén pedig talán a leglátványosabb amit valaha is csináltak.

 

 

Megihletett igazi tervezőket, és mar a nagy kifutókon is láthatók a műfajból inspirált ruhák.

Gondolom szakemberek hosszú téziseket írhatnának a resztvevők lelki világáról, és valahol igazuk is lenne, de mint néha mondom, az ember egy furcsa lény, néha abban leli örömet amitől legjobban irtózik. De most csak a ruhákról készült fotók miatt írok, szóval ne essünk bele a morális dolgokba.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Egy szó mint száz, egy pokol fotózni őket, hiszen a latex az gumi, egy tonna púder kell a fel és le vételéhez, és a szegény modellek pont emiatt, izzadnak mint a lovak, hiszen ez ugyanaz az anyag, amit fogyókúrás övekhez használnak. Aztán meg ha már végre fent van, akkor le kell olajozni, hogy csillogjon, és meg véletlenül sem lehetnek ujj nyomok rajta. És még el sem kezdtünk fotózni...

 

 

 

Táncolni bennük aztán meg kész őrület, mert még ha a légkondi mellett is állsz,  akkor is izzadni fogsz, a szagról meg ne is beszéljünk...

De nagyon látványos!

Egy német cég kert meg rá, hogy fotózzam le a katalógusukat. Ez volt az első munka amit Pesten csináltam meg, magyar modellekkel. Persze kint Amerikában már volt elég ilyen melóm, egy nagy cég által. A hölgy a két különböző szemű macskával. "Anya" egy ilyen tervező, és egy napot töltöttünk a műhelyében. Izgalmas volt.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kisse komikus volt, hogy a modellek nem is azért panaszkodtak, hogy meg voltak kötözve, hanem azért mert a 40 fokos hőségben szakadt róluk a víz.

 

 

Beálltam a sorba

2008. július 24., 16:34 Módosítva: 2009-04-18 13:11
0

Csináltam egy pár portfoliót modelleknek, ami óriási élmény volt.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mindig is szerettem készíteni ilyesmit, hiszen kicsit kiélheti magát az ember.  Főleg azért, mert nem egy megadott témát kell fotózni, mint egy magazinnak, hanem csak szép képeket egy csinos leányról.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ne értsen senki félre, éppen elég magazinnak dolgoztam már életemben, és mindegyik nagyszerű kihívás volt, de rengetegen beleszólnak az ötletedbe, és vajmi kevés kreativitás van megengedve a szegény fényképésznek.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Még LA-ben is minden fotósnak ez a mindennapi munkája, hiszen modellek, színészek állandóan használnak portfoliót. Ezért 10 különböző képet kell csinálni mindenkiről, kint bent, és a háztetőn. Ami még jó benne - hogy anyagias is legyek - nem kell várni a fizetségre, ami legtöbbször sokkal magasabb, mint amit a magazinok fizetnek egy nem túl kellemes melóért.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ez egy kölcsönös játék, hiszen egy jó promo kép elvezet egy magazin munkához, vagy magazin munkák felemelhetik az árainkat. Szóval mindéképpen megéri. Főleg akkor, ha az egyik lánykából sztár lesz.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Igazából tényleg az a legjobb, hogy ha ugyan kell is követni egy irányvonalat, mégis azt csinál az ember amit akar, és így aztán szép dolgok születhetnek a pillanat hevében.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nincs az a stressz, ami a magazin munkával jár, és mégis egész kis csapat belendül, a sminkestől a fodrászig, és valami nagyon jó születik. Bár érdekes, hogy itt Magyarországon egészen más az elvárás, vagy ízlés, mint kint, de megtalálni a megoldást már önmagában is egy élmény.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ami még könnyebbé tette a dolgomat, hogy Tóth Tímea, egy fiatal nagyon tehetséges tervező, kölcsön adott néhány ruhát a fotózáshoz, ami még jobban emelte a hangulatot, hiszen igazán különleges cuccokról van szó.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nagyon jó magyar lányokkal dolgozni, még a kezdők is ügyesek. Emlékszem régebben  itt kellett lefotóznom egy német katalógust. Az ügynökség nagyszerűen leszervezte az egészet, és a megrendelő minden hülyesége ellenére ment minden, mint a karikacsapás.

 

Jöhet a következő!

2008. július 17., 13:07 Módosítva: 2009-04-18 13:11
0

Befejeződött az első kurzus!...sajnos!

Nagyon élveztem, hiszen valahol ezt prédikálom mióta megjöttem, hogy az a nagyszerű dolog a világjárásban, hogy a olyan tapasztalatokkal lettem gazdagabb, amiket érdemes lehet átadni másoknak. Remélem sikerült, és minden resztvevő tanult valamit az elmúlt hetek során.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Utoljára Csepelre mentünk. Hát bármennyire is érdekes helyszín, szomorú hogy mi lett belőle. "Ghost town" -  szellemvárosnak hívnák másutt. Lerobbant üres gyárak, törött aszfalt, nagyon lehangoló, de helyszínnek csodálatos.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Jó fények voltak, és egy nagyon ügyes modell volt velünk, így mindenki kedvére kattigathatot. Aztán haza, és meg egy utolsó próbálkozás az én a stúdiómban, ezzel lett vége. Egy hét múlva összejöttünk nálam egy kis összegzésre, ami inkább jó indok volt egy kis bulizásra, és amellett képértékelésre. Nagyon jól esett látnom, hogy nem volt hiábavaló a dolog, hiszen a képek amiket a tanulók készítettek, nagyszerűen sikerültek. Sőt, a feladatokat a maguk meglátásával vegyítve, fantasztikus fotók készültek.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Most szombaton, (időpont: július 19., 13h-17h, helyszín: Szimpla Kert, VII. Kazinczy u. 14.) a Szimplában lesz egy hasonló találkozó, ahol én is ott leszek, betekinthetsz, kérdezhetsz és aktív résztvevője lehetsz a workshopnak!( www.photopress.hu) Lesz vetítés, meg pontifikálás, meg modell is, szóval ha valaki hoz fényképezőgépet, akkor még kattintgathat is. Itt akár lehet jelentkezni az új kurzusra is!

 

Regés-régen, történelem tanár szerettem volna lenni, ami sajnos nem sikerült, hiszen abban az időben egy piarista érettségivel ezen a téren nem voltam annyira kívánatos, de valahogy sosem adtam fel a dolgot, hiszen mindig hittem, hogy a jövőt igazából, csak az anyák és a tanárok irányítják, és valahol az élet értelme, hogy tanítsunk és motiváljunk. Ezt csináltam Los Angelesben is, és itt is örömmel adok át mindent, amit lehet bárkinek akit érdekel.

  • Amikor a csoda legyőz

    2008. június 24., 15:15 Módosítva: 2009-04-18 13:11
    0

    Már említettem, hogy egy nagyon jó barátomnak segítettem fotózni versenyautókat, ami nem is annyira munka volt, mint inkább hobbi, mert azt fotóztam, ami nekem tetszett.

    Az előző posztban említett kocsim miatt rengeteget járkáltam versenyekre, és előfordult olyan is, hogy egy Moby Dick-ben ülve fal fehéren néztem a 8-as kanyart Riverside-on, miközben 300 fölött jött nekem. A Moby Dick egy a LeMans-ra gyártott Porsche 935/78 volt 750 lóerővel, ami a hatalmas szárnya miatt kapta a nevét.

     

    A tulaj megkérdezte, akarok-e vele menni egy kort, mondtam, Naná!

    Hát, hogy is mondjam, az első kanyar után igen vallásos lettem. Az előbb elmlített 8-as kanyar egy hosszú egyenes végén volt, derékszögben, betonfallal, szóval a kocsiban ülve az volt az érzésem, hogy eszetlen sebességgel egyenesen megyünk neki egy igen kemény és nem annyira megbocsátó falnak. Hála Istennek, olyan fékek voltak rajta, mint egy hajóhorgony. Bevettük, és az élmény kezdődött előlről.

    A másik, ami érdekes volt, az azóta már régen lebontott pályán (shopping mall lett belőle), hogy volt rajta egy vas híd, amin ha álltunk, és ha a prototípusok elmentek alatta a szívás akkora volt, hogy a híd lesüllyedt egy métert is.

    Később az egyik versenyen már semmi másra nem koncentráltam, mint a 962-esekre, főleg a Hans Stuck által vezetett piros Coke kocsira. Akkoriban jött elő a Cola-nak az új jelszava, “The Real Thing”, hát ez valóban az igazi volt.

    Persze, itt is zavarba hoztam magam. Ott állunk a célnál, a győztes 962-esek felsorakoztak, lámpák villognak, és jönnek át a célon, mindenki kattog, én pedig…

    A nagy siettségemben visszatekertem a filmet, de elfelejtettem újat rakni bele. Na, ezt kellett hallgatnom évekig.

    Ilyenekre költöttem a pénzem

    2008. június 18., 16:43 Módosítva: 2009-04-18 13:11
    0

    "The pissed off Volkswagen"  (a dühös VW)

    Egy cikket olvastam az Indexen a “zöldséges Porsche”-ról, a 924-esről, és nagy örömre volt, hogy itt is vannak kedvelői ennek a típusnak.

    Még az ötvenes években volt szokás, hogy kijártunk a Duna szállóhoz, vagy a Szigetre nyugati kocsikat nézegetni. Ott láttam meg életem első Morgan-jét. Na, SZERELEM első látásra. Olyan is lett.


    Megérkezvén Amerikába első dolgom lett venni egyet. Egy 1956-os hosszú hűtőrácsos TR 3 motoros MORGANT. Valóban szerelem volt, főleg a csalódasok, és a válás miatt.

    Ahhoz képest, hogy kézzel 750 darabot gyártanak belőle, és kész motort raknak bele, életem legszarabb autója volt. Gyönyörű, és ha megy, akkor egy élmény is vezetni, hiszen a sokat emlegett fa alváz csavarodik és élmény még egy hegyi út is. Ha megy.

    De sosem ment! Akkor tanultam meg, hogy valójában, mit is jelent az angol kifejezés “motoring enthusiast”! Nem azt, hogy valaki imád vezetni, hanem valójaban a csodás angol járgányával való bütykölést egy egész héten keresztül, csak hogy vasárnapra guruljon. (Régi angol viccek közül a kedvencem, hogy miért nem gyártanak TV-ket? “Mert nem tudnak olyat csinálni, amiből folyna az olaj!”) Egy szó mint száz, fantasztikusan néztünk ki a Morgannal. Azon a három napon, amikor ment.

    Aztán egy napon egy haverom nyaggatott, vigyem már el egy körre vele, és a bemutató úgy végződött, hogy egy kanyarban én jobbra, a bal első kerekem meg balra tartott. Elég volt!


    Valaki hirdetett egy Opel GT-t 500 $-ért, mondtam, kiprobálom. Úgy nézett ki, mint egy Corvette, csak kissebb, meg lassúbb, de jobban kanyarodott. Egy szó mint száz, lehet hogy mindenki szidja az Opeleket, de én egyszerűen nem tudtam elrontani.

    Már volt másik kocsim is, szóval mondtam magamnak, addig vezetem, míg szét nem esik. Még olajat sem cseréltem benne, de a csökönyös kis dög mindent túlélt. A végén 1000 $-ért eladtam.


    Akkor jött a Porsche mánia. Kicsiben kellett kezdeni. Mindig szerettem volna egy középmotoros autót, szóval vettem egy 914-est. A 2 literes motor ki lett fúrva 2.4-re, és  verseny felfüggesztés volt rajta, szóval ment, mint a golyó. Sajnos egy részeg leány véget vetett az élménynek, és új kocsi után kellett néznem.A szerelőmnél volt egy másik.

    Na, ez  már más volt. 914/6. Sorszámmal, mindennel, kivéve hogy motor nem kicsi, hanem egy Webber karburátoros, 3 literes SC motor. Voltaképpen minden át volt építve rajta, olyan volt mint egy skateboard, persze kívűlről semmi sem árulta el, hogy mi van benne, kivéve a kerekeit. Az akkor divatba jött magnumos Ferrari tulajdonosok kissé meglepődtek, amikor elmentem mellettük. Akkor még fiatal voltam, és bohó (hülye).

    Sajnos meg kellett tanulnom, hogy részegek valami miatt haragszanak erre a típusra, amikor egy barom átment a piroson, és az autómból csak a motor maradt meg. És az üveg a fejemben még pár évig.


    Mint minden rosszban, ebben is volt valami jó is, hiszen maradt egy tökéletes motorom meg némi pénzem, és mindig álmodoztam egy 1972-es RS Carrera-ról, így hát, gondoltam, építtetek egyet.

    Vettem egy 72-es Targát (California), átvagdaltuk a karosszériát, belement minden, ami kellett, és lett egy csoda autóm.

    Persze lehet vitatkozni, de nekem a régi Porschék a kedvenceim, semmi elektronika, kurblival kell letekerni az ablakot, és táncol a seggük, süvölt a ventilátor a hátadban, ráz, és mégis úgy éreztem magam, mint a Red Baron! Élmény!

    Aztán valami más kellett, és jött a Ruebens Porsche. A 928! Azért Ruebens, mert olyan szép hatalmas segge volt. És 28 mérföldnyi elektromos vezeték, és minden, ami ezzel jár.

    Valóban más volt. Kézi váltóval, (én hulye), ami valójában opció volt, de úgy ment, mintha rá lett volna festve az útra. Sajnos viszont komplikált és drága volt javítani, de soha semmi baj nem volt vele, csak néha nyüglődött az elektronika benne. Egyszer bezárt, és nem tudtam kijönni belőle. Biztos megsértettem.

    A lényeg, hogy az egész stúdiófelszerelésem belefért, szóval a barátaim a “Peter 160 mérföldes furgonjának” hívtak.

    Nagyon sokáig megvolt, de egy nap ráébredtem, hogy öreg vagyok már bohócnak, és vettem egy automata Bimmer-t, ami kényelmes, kissé unalmas, de még mindig megvan.

    A barátom, Christopher Crowe

    2008. május 29., 15:11 Módosítva: 2009-04-18 13:11
    0
    Talán az egyik legbefolyásosabb ismerős az életemben. Az akkor még csak leendő, de azóta már elvált felesége révén ismertem meg. Christina Raines-szel, aki Ridley Scott The Duellist című filmjéből lehet ismerős, egy party-n találkoztunk, a kisasszony ezután talákozott Chris-szel, majd hozzáment. Amikor terhes lett szóltam neki, hogy mielőtt szül, jöjjön le a stúdióba, egy terhes képre. Hozhatja-e a férjét, kérdezte, mondtam, hogy persze, sőt, ragaszkodtam hozzá.


    Később tudtam meg, hogy a férj hozzáállása nem volt annyira pozitív. Kijelentette, "nem akarok még egy seggfej Hollywood-i fotóssal találkozni!”, de aztán beadta a derekát, és elkísérte feleségét. Abban az időben egy nagyítás volt a falamon, Carlos Pace 8-as számú Alfa Romeo F1-es kocsijáról.

    Ez megváltoztatott mindent. Mint kiderült, hozzám hasonlóan ő is F1 rajongó, így történt, hogy egy versenyautó miatt egy lassan 20 éves barátság indult el.

    Chris egy "showrunner" ahogy ott hívják őket, amellett író, rendező, producer. Az utolsó mohikánnak a forgatókönyvét is ő írta, meg még sok mást. Több, mint 350 óra tv van mögötte, az utolsó, amit Pesten is lehetett látni, a Seven days (Az időkapu) volt.

    Életemben senkitől sem tanultam annyit, mint tőle, az "Industry"-ról és másról. Chris engem eretneknek nevezett állandóan, de a hajnalig tartó viták mindent megértek.

    Zseniális tehetség, akin keresztül úgy lehetett látni Hollywood-ot, ahogy nagyon kevesen láthatják, ezért is mulatságosak nekem az itthoni kritikákat és hozzászólásokat olvasgatni a neten, mert akik írják, azok valóban nem sokat értenek. Igaz, én sem, de  akik benne vannak, azok sem.

    Zsenijére jellemző, hogy egy napon úgy döntött, hogy a verseit megzenésíti. Jerry Goldsmith fiával egy CD-t adott ki. Sajnos nem annyira elérhető, de érdemes meghallgatni.

    Christopher 1989-ben a születésnapját a Whisky a GoGo-ban ünnepelte, ahol a Big Brother & The Holding Company muzsikált. Az egyik legutóbbi születésnapján pedig Eric Burdon. Tudott élni, a delíriumról nem is beszélve. Chris barátom megoldása az egészséges életmód kérdésére a Metamucil (vízben feloldható emésztést segítő fiber), amit egy vizespohárnyi vodkával kevert össze, mondván: Fő az egészség!

    Aztán elvált, és jött az új nő, Julie, akivel - ha lehet - még jobb barátságba kerültem. Julie is benne volt business-ben, egy "lipstick lesbian" énekes csoportban volt "Femme 2 Femme". Az 5 lányból csak ketten voltak melegek, de marketing szempontból jó ötlet volt mindegyikőjüket annak beállítani. A managerük a Led Zeppelin-ből Richard Cole volt, így illusztris társaságba csöppentem.

    Julie-t rengeteget fotóztam, egyrészt mert imádta, másrészt szerzett egy divatcéget, amelynek ő lett a hivatalos modellje.

    Nem sok dolog hiányzik az ottani életemből, de hajnali telefonhívás, egy nagyon illuminált barátomtól, hogy "Michael Schumacher is an Asshooooooole!" - na, az nagyon!

    Polihisztor címlaplányok

    2008. május 20., 15:42 Módosítva: 2009-04-18 13:11
    1

    A minap olvastam egy érdekes dolgot: magyar címlaplányok berzenkedtek, hogy gorombák hozzájuk az emberek.

    Igazán nem akarok senkit sem megbántani, de mi a fenét várnak?!

    A helyi bulvársajtó mindenkiből sztárt csinál, még az olyanokból is, akikből nem kéne. Akt modellek, erotikus modellek lesznek, ami azzal a stigmával jár, hogy a lány kurva, hiszen annak, aki idegenek előtt levetkőzik, nyilvánvalóan kurvának kell lennie. Persze ez hülyeség, és nem igaz, de a közönség prűd, és legtöbbször ráadásnak még "savanyú a szőlő" is.

    És persze megvan annak is a veszélye hogy a képek nem tűnnek el, és pont a legrosszabb pillanatban kerülnek elő. Na, de vissza a cimlaplányok nyomorához.

    Modellkedés az egy munka, komolyan véve pedig nagyon nehéz munka, de attól még nem lesznek szakértők más dolgokban. Fontos, hogy a modellek ne nyilatkozzanak úton-útfélen, mert egy ilyen nyilvános megjelenés sokkal többet mutat az emberből, mint egy pucér fenék. Az erotikus modellkedés egy kicsit más, mint a divat, amelyben valóban mesterségesen csinálnak szupermodelleket a lányokból. Hirtelen Nina Blanchard jut az eszembe, aki fontosnak akart látszani és pokollá tette egy csomó embernek az életét. Semmi sem rosszabb, mint felnőtt, sikeres emberek vitatkoznak egy magát szupernek képzelő gyermekkel.

    A szépség az genetika, papa, mama ajándéka a gyereknek, nem jogosít fel semmire.

    Itthon azonban valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag csak azért, mert valakinek a feneke feltűnik egy valóságshow-ban rögtön olyan állást kap egy kereskedelmi TV csatornán, ahol egyébként nem kellene lennie.

    Aztán jönnek még a sztárallűrök, és aztán csodálkozik mindenki, hogy ezek a műsorok miért ennyire silányak, a nézők meg miért gorombák ezekhez a lányokhoz.

    Az USA-ban csak azért, mert benne voltál valamelyik a Playboy-ban, attól még nem leszel sztár, legfeljebb egy ideig meghívnak a jobb partykra. Ennyi. És főleg nem kérdezik meg tőled, hogy gondolkodtál-e már azon, hogy pornót csinálj. (Kivéve Terri Weigel-t)

    Természetesen lehet a munkát ugródeszkának használni, sőt néhányan ki is aknázzák a lehetőséget, például színészi pályához, de ahhoz tehetség is kell, és Pam Anderson nem mérce.

    Asia Carrera, aki egy pornó sztár 170 feletti IQ-val, MIT végzettséggel, hobbiból szoftvereket készít, és élmény vele beszélgetni, nem tűnik fel a TV-ben. Nem is emlékszem, hogy valaha is láttam volna, kivéve persze a Hustler csatornát.

    Mindennek megvan a maga helye az életben, ha kilépünk a keretekből, akkor először is nagyon jó okra van szükségünk, azután pedig vállalni kell a felelősseget érte.

    Ismét a tanításról

    2008. május 14., 18:38 Módosítva: 2009-04-18 13:11
    0
    Még mindig tanítok. Legutóbb egy csuda jó helyre mentünk fotózni, a Szimplába, bicikli show volt, úgyhogy rengeteg ingázás volt a földszint és az emelet között.


    A modell, Vali, akit talán az Aktmodell show-ból ismerhetnek, megerősítette bennem a hitet, hogy magyar lányokkal jó dolgozni, rendkívűl aranyos volt, nagyon profi, és főleg türelmes.

    Nem véletlen, hogy később felkértem egy kis promó munkára, egy elegáns és gyönyörű antik bolthoz a Balassi Bálint utcában.

    A hely nagyon jó a célra, mert van benne napfény műterem is, szóval majdnem úgy dolgoztunk, mint a nagyapám korában a fotósok.

    Személy szerint nagyon utálom az új trendet, hogy hatalmas stúdióvakukat visznek ki  szabadban történő fotózáshoz, mert akkor minek a napfény. Szinte hallom: Hát derítésre használjuk, aztán a végén csodálkozik mindenki, hogy kissé plasztiknak néznek ki a képek.




    A vibrátorok

    2008. május 9., 13:09 Módosítva: 2009-04-18 13:11
    0

    Életem egyik legbizarrabb élménye volt a Doc Johnson katalógus. Erre vonatkozik az a korábbi megjegyzésem, hogy a legjobb kontaktusokat olyan munkákból kaptam, amiket voltaképpen nem is akartam megcsinálni.

    Hát ez ilyen volt.

    Felkértek, hogy megcsinálnám-e a katalógusukat, amit először - az önérzetem miatt - visszautasítottam: Mindent, de ezt nem.

    Aztán mondták, hogy mennyit fizetnek, mire rögtön eltűnt az önérzetem.

    Életemben nem fizettek még ennyit egy ennyire gagyi munkáért. Persze nem gondoltam volna, hogy mennyi érdekes dologhoz vezethet el mindez, de valóban évekig inkább röhögtünk mint dolgoztunk.

    Erről jut eszembe, hogy az art directort meg is kérdezték, hogy “ki az a pihent agyú ember, aki tervezi ezeket?”. Mire azt válaszolta, hogy ”most beszélgettél vele!”

    Azt hittem elájulok. A pasi egy öltönyös, mellényes skót származású ember volt, két dán doggal, whisky-t iszogatva beszélgetett velem, és annyira disztingvált volt mint egy angol lord.

    Aztán ellátogattam a gyárba, ahol nem kis meglepetésemre, erősen katolikus mexikói nők vasalgatták a latex műfaszokat. Azt hittem besz...k a nevetéstől.

    Na, mindegy, évekig dolgoztam velük, ami persze abból is állt, hogy a product dobozokat is én fotóztam, és az idő fele azzal telt el, hogy próbáltuk kitalálni a stúdióban, hogy vajon mire, és hogyan kellene használni a dolgot.

    Egy szó mint száz, az egész világ tele lett ezekkel a képekkel. Amikor pár éve megérkeztem Hamburgba, elmentem egy sex-shop-ba, és azon röhögtünk, hogy Peter Martin kiállítás volt, hiszen annyi doboz volt a falon az én képeimmel.

    ”Micsoda dicsőség!” Hát nem erről álmodtam.

    Amikor majdnem meghaltam

    2008. május 4., 21:19 Módosítva: 2009-04-18 13:11
    0
    Valami HotRod magazinnak kellett fotóznom egy Top Fuel drag versenyt, amitől sajnos a dia file-ok megrongálódtak scannelés után, de egy pár fekete-fehér megmaradt.


    Egy 300 mérföld sebesség feletti autót ugye csak úgy lehet fotózni, ha belekerül a keresőbe, aztán követed a géppel.


    Hát én láttam egy fekete piros ezüst szinű járgányt, aminek csak a színe tetszett, és vártam, vártam, aztán egy idő után kinéztem a kamera mögül, hát ott szaltózott felém hatalmas robajjal.

    Nem lett volna baj, de mögöttem egy magas betonfal volt, tehát el sem tudtam volna futni.

    Ott álltam és lassított felvetélben néztem, ahogy egy ágyúgolyó repül felém darabokra szakadva. Egy méterre állt meg tőlem. Legalábbis, ami maradt belőle.

    Hála Istennek, a vezető karcolás nélkül megúszta. Ott álltunk egymással szemben, mindketten falfehéren, mire a pasas, "Bocs", erre én, "semmi baj". Aztán két perc múlva elkeztem verítékezni.

    Egyébként ezek teljesen őrült emberek, egy jetmotor, se kormány, se fék, (legalábbis nem nagyon effektív) csak egy ejtőernyő, hogy megálljon. Viszont látványos, és nagyon hangos.

    Szerelmi bánat

    2008. április 28., 14:54 Módosítva: 2009-04-18 13:11
    0
    Kimberly Evensonnal, aki egy playmate volt, a legjobb barátságot kötöttem munka által. Rengeteget fotóztunk, csak magunknak.

    Nagyon jó volt vele dolgozni, imádta, ha fotózták, szóval bármikor el lehett csábítani valami hülyeségre.



    Aztán jött a baj. Mindkettőnket kirúgott az éppen ügyeletes szerelmünk, ezért bánatunkban  elhatároztuk, hogy jól berúgunk, és fényképezünk.



    A képek fantasztikusak lettek. Sajnos mindegyikről vagy kivágni vagy kiretusálni kellett a vodkás üveget. Bár Absolut reklámnak talán az is jó lett volna.

    Lopva, valakinek a házában

    2008. április 24., 10:30 Módosítva: 2009-04-18 13:11
    0

    Brenda Venus, akinek tényleg ez a neve, színésznő, modellként kezdte, majd végig randevúzta a világot. Gyönyörű szép nő, kissé (?) felturbózva.

    Az Eiger Sanction című filmben Clint Eastwooddal játszott, és kissebb szerepeket kapott. Atyám egy millió képet csinált róla, aztán valahogy én örököltem a nagyságos asszonyt.

    A medencében készült kép volt az, amely szerelemre ihlette Henry Millert, a többi már törtenelem. Most a Playboynak ír cikkeket, és sikeres könyveket ír szexről.

    Ami a medencét illeti, voltaképpen a fotózas végén derült ki, hogy valójában betörtünk valaki házába, és használtuk a poolját. Üres volt a ház, és kérdeztem tőle, hogy hol vannak a tulajdonosok, mire Brenda drágám, közölte velem, hogy fogalma sincs, nem is ismeri őket. Ismerve a Beverly Hills Police Department kedvességét, a frász jött rám, hogy lebukunk.

    Kira Reed

    2008. április 19., 20:59 Módosítva: 2009-04-18 13:11
    0
    Mindenki álma, Kira Reed. Talán az egyik legfantasztikusabb lány, akivel valaha dolgoztam.

    Egy filmhez kellettek képek, amelyben Marylin Monroe szellemét játszotta, és kellettek a régi fotók stilizált változatai. Ezek azok a munkák, amelyeknél többet röhögtünk, mint dolgoztunk. Hát, ez lett belőle. Egyébként késő esténként többet lehet belőle látni a soft csatornákon.

    Ps a szavazás ……3, 4, 5, 8, számú lányok nem plasztikázottak.

    Szomszédok

    2008. április 14., 20:23 Módosítva: 2009-04-18 13:11
    0

    Mennyire fontosak is tudnak lenni néha. Apámat is beleértve, valahogy mindig egy másik stúdió mellet béreltem saját helyiséget. Az első szomszédaim, Arny Freytag (Playboy) és Steve Hicks (Penthouse) voltak, majd másik commercial stúdió mellett dolgoztam. Hogy mennyire nem versenyzés az ilyen szomszédság: percenként mentünk egymáshoz valamit kölcsönkérni.

    Az első nagy szomszédság a Gold’s Gym volt. Még itthonról emlékeztem rá. Volt a katonaságnál egy barátom, aki body builder szerett volna lenni, tőle. Na ott aztán hegyomlásnyi emberek jártak ki meg be a stúdiómba.

    Mindez a hetvenes évek végén volt, és még Arnie, a későbbi Terminator és kormányzó is oda járt.

    Az ikrek, a “Barbárok” (David és Peter Paul), akikkel nagyon jó barátságot kötöttünk. Megkülönböztethetlen ikerpár, akik színészkedtek, zenéltek, és fantasztikus show-kat írtak. Joe Weider magazinjához kellettek képek, és itt jött a gumisárkány, és a tengerpart.

    Nő bodybuilderek, mint Raye Hollitt (Zap), vagy Soumaya Young, akik kissé ijesztőek voltak, de rendkívűl kedvesek. A másik Master Giacobbe volt, aki harcművészetet tanított, és hatalmas tűkkel szúrkálta magát, én csak az ugrálást vállaltam. Nem annyira akartam fotózni tűkkel az arcában. Nem is tudom miért.

    Tanítani jó

    2008. április 11., 12:07 Módosítva: 2009-04-18 13:11
    0
    Elindult az első iskolám, nagyon lelkes és tanulni vágyó érdeklődőkkel. Az első összejövetel, amely az én stúdiómban volt, bemutatkozással, egymás megismerésével, és az elvárások megbeszélésével telt. Később egy másik - erre a célra bérelt stúdióban, elkezdtük az alapokat is.

    Megvallom őszintén, nagyon jó érzés volt átadni az évek tapasztalatait, és látni mások érdeklődését, és tanulni akarását.

    A glamour és aktfotózás egy kicsit necces téma, az első bátortalankodások után, mindenki bátran nekiállt, és próbálkozott. Lesz még egy stúdió nap, utána kimegyünk a szabadba, vagy külső “location” fotózásra.

    Itt egy pár werkfotó az első alkalomról.

    Emberszabásúak és macskafélék

    2008. március 31., 11:51 Módosítva: 2009-04-18 13:11
    0
    Hollywoodban a sztárokat figyelmeztetik, hogy vigyázzanak a gyerekekkel és az állatokkal való közös fellépésre, mert ellopják a show-t. Hát, igen.

    Nekem azonban talán életem legszebb napjait adták. Először a kedvenc “portrémról”.

    Az állatkertbe kellett elmennem egy zebrát lefotózni. A fotózás gyorsan megtörtént, és akkor megláttam a gorillát. Akkora volt, mint egy hegyomlás, és tudta is. Hála Istennek, nálam volt egy 1000-es lencse, és így született meg a kedvenc portrém erről a magasztosan gyönyörű állatról.

    Aztán jöttek a cicák. Valamilyen B filmhez promó anyagot kellett csinálnom, amelyen egy oroszlán és a főszereplő lány együtt volt. Örömmel vártam a napot, mert már volt élményem velük, legalábbis közvetve. Atyám egy hasonló fotót készített a stúdiójában. Az oroszlán első dolga volt, hogy bement a WC-be és lefetyelt a vízből. Sajnos a hely túl kicsi volt, így beszorult. Ott állt szerencsétlen, az állatok királya ebben a megalázó pozícióban, és se ki, se be.

    Mire az idomár azt mondta: Semmi baj, fogd meg ott, én meg majd húzom! Mire én: Te hülye, ott vannak a fogai! "Ne izgulj!" - volt a válasz, én meg minden bátorságomat összeszedve, megfogtam a fülét, és elkezdtem tolni. Túléltem. Sőt, nem csak, hogy túléltem, de utána az oroszlán az egész fotózáson kizárólag velem foglalkozott, hálából, hogy kihúztam egy zavarba ejtő helyzetből.

    Na, ugorjunk előre. Egy külső felvétel, a Soledad Canyon-ban. Miután mozikban használt állatokról volt szó, minden volt, a kígyóktól a tigrisig. A mennyekben éreztem magam. Tévedés ne essék, nem vagyok különösebben bátor, és ezek nem annyira szelídek, de valahogy nem féltem. A lényeg, hogy a képek elkészültek, és utána magam számára csináltam egy párat. Nagyapám mindig mondta, hogy a kifejezés a legfontosabb. Íme!

    Bundi, a tigris, valahogy megkedvelt, mert egész nap a sarkamban volt, és elhalmozott minden kedvességgel, amivel egy ekkora állat el tudott. Az előző posztban közölt képet és a nyalakodást ő kezdeményezte. Sőt! Két dologra figyelmeztettek: Nagyon fontos, hogy egy tigris előtt és után ne menjek! Ha előtte vagy, akkor elgáncsol, ha mögötte, akkor “megjelez”, vagyis lepisil. Látszott, hogy kedvelt, mert valóban elgáncsolt, de hála Istennek a másik dologtól megkímélt.

    William Blake, a “Tigris” című versében, amely szerintem az egyik legszebb vers a világon, arról ír, hogy Isten megteremtette a tökéletesseget a tigrisekben. Hát, igaza volt.

    Sok jó dologban volt részem az életben, de ez a pillanat talán a legszebb emlékeim közé tartozik.

    Elrontott perzsa szőnyegek

    2008. március 28., 11:06 Módosítva: 2009-04-18 13:11
    2
    Már annyi interjúban kérdeztek a plasztikai sebészetről. Véleményem alapján mindig úgy hangzik, mintha keresztesháborút vívnék, pedig nem akarom bántani az orvosokat. Nekik is meg kell élniük, és tudom, hogy néhány elszánt hölgy rájuk sem hallgat.

    De gondolkozzunk el egy pillanatra, hogy mi a fontosabb! A nők Isten csodái, bárhogy is néznek ki.

    Valójában meg kellene tanulnunk szeretni, és elfogadni önmagunkat. Az önbizalom egy folyamat eredménye. Egy műtét csak percekig oldja meg a problémát (erre az instant kávé a példám, ami percek alatt kész, de valahogy jobb az íze annak, amelyet sokáig főzünk). És aztán csak perpetuálódik a dolog, újabb cicik, főleg nagyobbak, még nagyobb száj, stb.

    Egy szó mint száz, azért írom mind ezeket, mert mindig meglepett a sajtóban elhangzó “kebelcsoda” kifejezés.

    Miért is lenne csoda?! Csoda, hogy annyi szilikont bele tudtak gyömöszölni?! Vagy esetleg az a csoda, hogy megengedhette magának?!

    Az igazi csoda az lenne, ha úgy született volna. Persze itt jön az a paradox helyzet, hogy a lányok, akik dús keblekkel születtek, arról panaszkodnak, a férfiak a mellükkel társalognak. Akiknek meg kicsi a mellük, azok összekaszaboltatják magukat azért, hogy aztán ők is panaszkodhassanak.

    Különben is ez kultúra és ízlés kérdése. Van, ahol a nagy mell vulgárisnak hat, van, ahol a nagy fenekeket tartják előnynek. Megrettenve nézzük a híres zsiráf nyakú nőket Afrikában, ahol a hosszú nyak fontosabb, mint a kebel méret. A szexiség, az egy attitűd.

    Marilyn Monroe nem azért volt szexi, mert nagy melle volt. Ahogy valaki viselkedik, közvetlenűl, önbizalommal, akitől nem rettegnek a férfiak. Hiszen mi, férfiak, igenis félünk a lányoktól, még akkor is, ha megjátsszuk magunkat. Apró mozdulatokból, gesztusokból áll a szexiség, ami a nőket elbűvölővé teszik. Az első benyomás - bármennyire is tetszetős - gyorsan megváltozhat, ha mögötte nincs semmi személyiség.

    Attól, hogy egy lánynak jobban mozog a füle, mint a melle - ahogy egyszer valamelyik erotikus tánc forgatásán egy plasztikázott nőről megjegyezte valaki - attól még nem lesz kívánatosabb. Ha ez a trend folytatódik, akkor a jövőben egy nő természetes mellekkel, deformáltnak fog tűnni. A ponty szájakrol nem is beszélve.

    Megérinteni egy női mellet, vagy csókolni egy puha ajkat, egy élmény. Ugyanez idegen és kemény anyagokkal tunningolva valahogy varázsát veszíti. Perfekció, tökéletesség csak egy van. Ha mind tökéletesek lennénk, akkor mind egyformán néznénk ki. Hála Istennek viszont nem így van, és ez tesz mindannyiunkat különlegessé. Innen jött a perzsa szőnyeg hasonlat.

    Az arányok a fontosak, és bármennyire is nem vagyunk megelégedve magunkkal, az orrunk tökeletesen passzol az arcunkhoz. Tőlem mindig kérdezték, hogy honnan tudom, ha valakinek az orrát átszabták. Mire én azzal válaszoltam: Hát nem látjátok? Az arányok megváltoztak. Valami más, mint lennie kellene.

    Csak azért, mert valami megvalósítható, attól még nem biztos, hogy szükséges. Vegyük már észre, hogy itt elkezdődött egy folyamat, ami egyre furcsább irányba halad! Az esztétikáról nem is beszélve. És kérdezem én: Minek?! Kint a táncosok (stripperek) arra hivatkoztak, hogy így többet keresnek. Szomorú, de igaz, bár szerintem inkább a tanctól függjön a dolog.

    A szépség önmagában nem elég. Villon is írt erről egy gyönyörű balladát. A külső elmúlik, ami vonz bennünket, az a belső. És higgyék el, némely modell, akivel dolgoztam, talán nem felelt meg a mai “szépseg ideálnak”, de fantasztikus egyénisége és önbizalma mindent kompenzált.

    Na, nem pontifikalok tovább, nem vagyok ellene a dolognak, sőt, mindig hittem abban, hogy mindenki próbálja meg azt csinálni, ami boldoggá teszi. Miközben az egyéniseg felszabadulásáról prédikalunk, mindenki valaki mást utánoz. Talán idevág a régi klise: Vigyázzunk, kit követünk! És ne szabjunk feltételeket a boldogsághoz!

    És végül egy kis szavazásra hívom önöket.

    A Neotontól Copyig

    2008. március 25., 00:00 Módosítva: 2009-04-18 13:11
    0
    Valahogy mindig a zenészekhez kanyarodok vissza, ott kint is, de már itthon is az első munkáim zenészekhez kötődtek.

    Még réges régen, talán igaz sem volt, az ős Neotonnal kezdtem. Pásztor, Galacz, Balázs Fecó, Debreceni, és még Rédei Gábor felállással. Ez volt az első, amikor valóban felkértek, hogy dolgozzak. Promó anyag, sőt, maga a “Bolond Város” borítója is az én kezem munkája volt.

    Abban az időben persze koncertről ki, koncertre be rohangásztunk, és fotóztunk bárkit, akit lehett. Ez persze bizonyos hírhedtséget kölcsönzött a szakmabeliek között, de ne beszéljünk a szép lányokról, akik a zenészek körül sündörögtek.

    Szeretek zenészeket fotózni, mert nagyobb kihívás, mint a színészek, hiszen azok hiúbbak, míg a régi bandák, (nem a boy band-ek) nem adtak annyit a külsőre, szóval kicsit nagyobb volt a kihívas, csak azért fotóztatták magukat, mert kényszerítve voltak rájuk. Pláne az igazi “rockerek”! Így volt ez Amerikában is, de erről már írtam korábban.

    Úgy látszik, hogy a régi mondás igaz: “Minél jobban változnak a dolgok, annál inkább ugyan úgy maradnak!” Hát így történt most is. Valaki egy bulin adott nekem egy CD-t , ami bár nem az én stílusom volt, de nagyon tetszett, mire jött a kérdés, “Akarod-e fotózni őket?” Mire én: Naná!

    Így került hozzám a Copy Con. 5 nagyon jó arc Szolnokról.

    A fotózás nagyon jól sikerült, sőt, megismételtük később, amikor az A38-as hajón tartott koncertjük előtt két nappal a CD borítójukat is megcsináltam gyorsan.

    A kiállításomra ők is eljöttek, sőt az utána tartott bulira is, ahol hajnalig mulattunk. Ugyanez a koncerten a hajón is megismétlődött, bár a hazafelé vezető útra nem annyira emlékszem.

    MC Kemon, és a Love Alliance voltak a következők.

    Talán személyesen a legjobban azt szeretem, ha zenészket fotózok, mert előttük nem kell mentegetőznöm az “öreges” zenei ízlésem miatt. (Kinks, Pretty Things, Hendrix, bár fotózáshoz az utóbbi nem annyira alkalmas) Nekik nyugodtan játszhatom a kedvenc CD-imet, még örülnek is neki, ugyanakkor azok a fiatal, nem zenész modellek, akik jönnek hozzám, inkább a mai discot igénylik, ami néha lehet motiváló, de kicsit unalmas.

    Zenészek Amerikában

    2008. március 18., 09:31 Módosítva: 2009-04-18 13:11
    0
    Ennek a témának talán azért is van különös jelentősége, mert még a régi világban az amerikai zene a “kapitalista dekadencia” megtestesítője volt, (kivéve Paul Robeson mint elnyomott fekete az NDK-ból).

    Emlékszem igazgatói intőt is kaptam, mert nyilván félrevezetett, és befolyásolható ifjúságomnak beszámítható, de mindamellett megbocsáthatlan bűnt követtem el a majdnem sikeres osztályharc ellen: twistet táncoltunk az iskola alagsorában szünet közben. Még szerencse, hogy nem ittunk vagy cigiztünk.

    Na, persze visszaeső bűnösként, hiszen ha twistel kezded, ki tudja, mi lehet a vége. Előbb utóbb a rock and roll-nál végeztem destruáló tevékenységemet.

    Nem nosztalgiázom, de valahogy más volt a házibulik hangulata a csempészett bakelitlemezek által. Később enyhült a helyzet, de ennek ellenére ez a zene egy egészen más világ és szabadságérzetet sugallt. A 60-as évekről még nem is beszélve.

    Aztán megérkeztem Kaliforniába. Sőt, lépten nyomon bele akadtam a régi bulik hőseibe. Rengeteg nevet tudnék felsorolni, mert a munkám során, így vagy úgy, olyan körökben kezdtem mozogni, ahol ez természetesnek tűnt, de nem nekem. Legalabbis akkor nem. És nem is erről van itt szó.

    Oscar Brown jr

    Gondolom, sok olvasó még túl fiatal ahhoz, hogy tudja, kikről beszélek. 34 évről van szó. Sajnos, vagy hála Istennek, én inkább a filmszakmában dolgoztam. A zenészek promócióit a lemezgyartók, és ezer egyéb emberek intézik, én meg lusta voltam ezen a vonalon tülekedni, de azért így is jött egy pár munka.

    Mint már említettem, zenészekkel jobban szerettem dolgozni, főleg a több közös téma miatt, mint a magukba szerelmes színészekkel. Viszont így hozta a sors, és az erotika is más útra terelt. Bulizni viszont a 70-80-as években a zenészekkel lehett a legjobban. (Erről később) Nem akarok névsorolvasást tartani, nem is fontos. A képeket inkább az érdekességek miatt mutatom, hiszen mindennel jár egy kis story.

    Gary Puckett (Gary Puckett& the Union Gap), akinek masszív slágerei voltak a 60-as években, felhívott telefonon és azt mondta: Hello, Gary P vagyok. Énekelgettem, le kéne, hogy fotózz! Énekelgetett, a "Young Girl” majdnem himnusz lett. És nem álszerénységből mondta, hanem ő már csak ilyen

    Aztán jöttek a szomszédaim. Al McKay, aki az Earth Wind & Fire gitárosa volt. Egy nap bekopogtam hozzá, hogy panaszom lenne, mire rögtön kérdezte, “túl hangosak vagyunk?" Mire én: Sajnos nem eléggé. Fel tudnád egy kicsit tekerni?

    És ami a hab a tortán, hogy 2003 decemberben - még én is itthon jártam - éppen itt koncerteztek Pesten mint LA Allstars.

    Na, ez egy kicsit szürrealista élmény volt. Persze, hogy elmentem, de erről inkább nem beszélnék, és nem Al barátom miatt, hanem mert ahogy a rendezők viselkedtek, és a VIP-jegyek körüli idétlenkedések, azok egy könyvet töltenének meg.

    Az EWF-on keresztül ismertem meg Ali Woodsont a Temptationbol, aki kilépett, majd szólóénekesként működött.

    A “Rakit” egy industrial rock banda, akik a Key Club-ban játszottak, és le kellett fotózni őket, mert a kor divatja szerint a zenekarok majdnem fellépésenként cserélték a tagjaikat.

    Egy szó mint száz, vén fejemmel besétáltam a club-ba, és hirtelen egy Lugosi Béla castingon találtam magam. Az egész közönség Goth gyerekből állt. Először is életemben ennyire fantasztikusan öltözött emebreket még nem láttam, de a meglepőbb az udvariasságuk volt. Egy emberbe sem botlottam bele a hatalmas tömeg közepén, és olyan előzékenyek voltak, mint a Lordok a Felső házban. Furcsa élmény volt.

    A King Bees egy rockabilly outfit volt, akinek a gitárosa, Jamie James, a Steppenwolf-ból érkezett, a Hunt testvérek David Bowie Tin Machine-jában dolgoztak. Erről is van egy kis törtenetem, de... Lectric Dick az egy külön story. Tiszta Hollywood. Sztárgyerek, (Smothers Brothers) rockzenész, pornstar.

    Na, ennyit erről.

    A következőkben majd felvágok az élményeimmel.

    A Végzet Asszonya

    2008. március 14., 14:53 Módosítva: 2009-04-18 13:11
    0
    Femme Fatale! Ez egy magazin, amely főleg szexi starletekkel foglakozik, akik még veszélyesek is lehetnek. Nem férfimagazin, de szexet árul. Micsoda meglepetés!

    Sokat dolgoztam nekik, és még azzal is büszkélkedhetek, hogy rendszeresen ki is fizettek, ami rájuk amúgy nem volt annyira jellemző. A hazai fotósok megkönnyebbülésére mondom, sajnos néha ott is üldözni kell a pénzt, de azért a legtöbb magazin nagyon korrekt.

    Egyszer kaptam egy szép csekket a Penthouse-tól, mire rögtön felhívtam őket, mert nem emlékeztem, hogy tartoznának nekem. Mire a válasz: Dehogynem, a német kiadásban közölték egy képemet. Hoppá! Sosem találtam volna meg.

    A Hustler is ilyen. Bármennyire furcsán hirhedt, Larry Flynt talán a legjobb company, amelynek dolgozni lehet.

    Na, de visszatérve a Femme Fatale-hoz.

    Athena Massey, (Ray Massey unokája) mielőtt boldog családanya lett, rengeteg filmben játszott, és egy cikkhez kértek képeket róla. Ez lett belőle.

    Érdekes módon egy másik “rokon” is megjelent. Doug McClure leánya, Tina, akit a késő esti TV órakból ismerhet a tisztelt közönség. A soft core műfaj egyik kezdő egyénisége.

    A hollywood gyár

    2008. március 7., 10:35 Módosítva: 2009-04-18 13:11
    0
    Gondolom néhányan azt gondolják: Őrült vagyok. Annyira azért nem. Bár az átlagostól eltérőt könnyebb ezzel a fordulattal lezárni: Örült! Egyszerű, nem?! Innentől kezdve bármit mond, belefér, érthető, mert őrült. Nem?! Na, ilyen könnyen azért ne ússzuk meg, jó?!

    Mert, ha hiszed, ha nem, tényleg azt mondom, a jót is meg lehet szokni. De mennyire! Talán ez az egyik legrégibb klisé. Kellemetlen, de igaz. Amerikában értettem meg, akármilyen olcsó fordulatnak is látszik, mégis igaz. Ha az álmaink hétköznapivá válnak, s már a másoké sem tűnik olyan izgalmasnak, jön az előremenekülés.

    Egyre értékesebbet kell álmodni. Az elvárás egyre feljebb kúszik, alattomosan, hol magad, hol meg más miatt. Ok, de ez nem a magasugrás, ahol a lécet egyre feljebb lehet tenni. Még azt sem tudod megéri-e. Akkora lesz a nyomás, hogy ezt át sem tudod gondolni. A bensőd követelőzik, miközben a legtöbbször varriációkat gyártasz egy témára az újdonságra való törekvés kényszerű szorításában. Egy idő után nem csak a munkában, a magánéletben is (most a következményekről inkább ne is beszéljünk).

    Először statisztákat fényképeztem, aztán sztárokat. Mi a különbség? Akarsz nevetni?! Semmi. A vége ugyanaz, ráadásul a statiszták sokszor sokkal érdekesebbek. Aztán az, hogy kikre, mi, hogyan hat, az is elég érdekes.

    Ami nekem magától értetődő, az neked elérhetetlen, vagy éppen érdektelen. Mindenesetre bevándorlóként egy csomó dolog feldobott, ami az ott élőknek természetes volt. Pesten még csempészett lemezeken hallgattam azokat, akikkel ott együtt bulizhattam. Nem nagy ügy, de néha pont az ilyesmikre emlékszünk legjobban.

    Hollywood! Ott tartottam az előbb: ’The industry’ vagy ’The factory’. Nem véletlen, hogy így hívják. Ezt csak az hárítja, aki nem érti, miért beszélnek így róla: ipar, gyár. Mert az. Termelés folyik. Nem művészkedünk, termelünk. Csakhogy művészek termelnek. És ez a lényeg! S persze a művészlelkek napról-napra jobbat akarnak csinálni. Ha egy üzletember ezt jól használná, - ahogy néha ez történik - tökéletesen működne minden. Mindenesetre az arányok borulása érdekes helyzeteket produkál.

    Igaziból ott tanultam meg azt is, mit jelent ’ commercial’ fotósnak lenni. A szó, ugye, kereskedelmit, tehát haszonszerzéssel-járót jelent. A haszon alatt ne a fizetséget értsd, hanem amit az hoz, amit a képekkel eladnak. Szerintem ilyen értelemben a régi reneszánsz festők, Raffaello is ilyen művészek voltak. Festményeikkel adták el a vallást. Merész?

    Félre ne értsd, nem magamat akartam hozzájuk hasonltani. A jelenséget viszont annál inkább. Így is vad? A lényeg az, hogy Hollywoodban a munka volt minden. Ahhoz, hogy holnap is dolgozhassunk, hajtani kell. A tegnapi babérok nem játszanak. Kit érdekel, milyen volt az elmúlt harminc év? Az számít milyen az utolsó munkád. Mennyire vagy képben. Így is, úgy is, amúgy is, (ha érted, mire gondolok), szabadúszóként marad a következő dolog kiötlése, hogy holnap is sikerüljön. Kemény.

    Kicsit olyan leszel, mint a bűvész a kalapban rejtegetett nyúllal. Nem ránthatsz ki egy pár véres fület a tökéletesen fehér nyúl helyett. Jó, tudnod kell, hogy rettenetesen jól megfizetik, persze csak addig, amíg produkálsz. Így könnyen előfordulhat veled, amit Katona Klári mondott egyszer: Mindent elért, amit akart az életben, csak nem volt élete! Hát ezt megették egy páran.

    Csak vettem a porschékat egymás után, barátaim lear jet-tel röptettek ide-oda, természetes lett playmatekkel randevúzni, valahogy mégis minden a munkához kötődött. Nem volt lazítás. Az utazások is a munka kapcsán voltak. Minden. Így bármennyire is sikeres volt a munka, egysíkúvá lett.

    Hülyén hangzik, hogy tíz gyönyörű lánnyal vagy a világ legszebb helyein, s csak az újabb munkát látod benne, s rutinná válik, de látod azt, ha semmi másra nincs időd! Legjobb barátom, Christopher Crowe, nagyon sikeres, show runner, író, rendező. Óriási kúriákon élve, ki sem mozdult az épp aktuális 15 négyzetméteres irodából, ahol dolgozott. Időnként kitört rajta a lakberendezhetnék, olyankor szétröhögtük magunkat: „Mit akarsz, ki sem jössz az odúdból?!”

    Na, már hallom „Mi a f..t panaszkodsz?" Nem panaszkodom. Azt sikernek mondhatod, ha meg is tudsz élni abból, ami a hobbid. Ilyen szinten sikeresnek mondhatom magam. Csak azt éreztem, kéne egy másik hobbi. Egy szűz. Egy idő után, a házakat is úgy néztem, mennyire lennének alkalmasak stúdiónak. Ez már gáz. Besokalltam. Lazítani akartam. Lazításképp átjöttem Hamburgba dolgozni. Miután életem, felnőtt életem nagy részét odaát töltöttem, nekem az óvilág nagyon újnak, frissnek tűnt.

    Ízlelgettem, vajon tudnék-e itt élni? Minden más. Az európaiak azért dolgoznak, hogy élhessenek, az amerikaiak pedig azért élnek, hogy dolgozhassanak. Ez valahol igaz is. Gondolkodtam, tépelődtem, felbátorodtam, megijedtem. Néha a sorrend változott. A karácsony itthon talált. Csodás élmény volt. Csábító lett az Adrássy úti sörözés nyugalma. Magamra gondoltam. A megélések után maradt hiányaimra. Most mondjam, hogy a pénz nem minden, s hogy a hírnév sem az, aminek előre látszik?! Mondom. Legközelebb. Mert így látom.

    Természetesen a tigris nem az enyém, és a lányok is mások feleségei, de "ilyen az élet". Ez Hollywood!

    Micsoda egybeesés!

    2008. február 27., 11:05 Módosítva: 2009-04-18 13:11
    0
    A Velveten találtuk az alábbi képet. Szándékosan lett lekicsinyítve akkorára, hogy nem felismerhető, de akit nagyobb méretben érdekel, kattintson ide. Mindenesetre ilyen kép készült már korábban is. Rólam.

    Frenk

    2008. február 20., 18:08 Módosítva: 2009-04-18 13:11
    2


    Frenk teljesen ismeretlen volt előttem. Amikor megkértek, hogy fotózzam le, majd találkoztunk, egy igazán különleges egyéniseget ismertem meg. Pozitív élmény, hiszen jó tehetséges emberekkel dolgozni, akiknek van ötletük a saját imidzsük kialakításához, és hajlandóak tenni is ezért.

    Gyakran találkozom azzal a problémával, hogy miután még új fiú vagyok, és nem vagyok annyira informált a hazai könnyűzene új hajtásaival kapcsolatosan, mindez meg is könnyíti a munkát, hiszen nem vagyok vizuális előíteletek áldozata. Úgy fotózhatok, ahogy az ember megihlet, hogy nagy szavakat is használjak.

    Egy igazán gyönyörű modell is jött vele, aki mindjárt kreatívabbá is tette a fotózást. Amikor kibéreltem a stúdiómat, érkezett egy zongora is, ami ugyan behangolhatatlan, de kelléknek éppen jó, úgyhogy felavattam a zongorát is.

    Uccu neki! Dóri pucéron a zongora tetején, és máris kész lett a kép. A bizonyiték arra, hogy egy képen a háttér is fontos néha.

    Első lecke

    2008. február 18., 10:13 Módosítva: 2009-04-18 13:11
    0


    Mint ígértem, átadom a tapasztalatokat, amiket gyűjtögettem az élet útjain.


    A Photopress felkért, lenne-e kedvem glamour és akt fotózást tanítani, amire örömmel vállalkoztam.



    Március 2-án délután 4-kor lesz egy talákozónk az érdeklődőkkel, egy kávézóban, amelyre mindenkit szeretettel meghívok. Ez még csak egy informális beszélgetés, hogy kit, mi érdekel a műfajból, illetve bármilyen kérdés felmerülhet a szakmát illetően.

    Alig várom, hogy helyi érdeklődőkkel találkozzam, akiket legalább annyira érdekel a szakmám, mint engem.


    Hálás vagyok a Sorsnak, hiszen a munkám révén rengeteget utazgattam, és különféle kalandokban volt részem, ami olyan kreatív kielégülést adott, amit bármi mással nehéz lett volna elérni. Ha ezzel másoknak is kedvet tudok csinálni, akkor még jobb.


    Madonna - primadonna

    2008. február 13., 13:32 Módosítva: 2009-04-18 13:11
    0
    Sokan kérdeznek a Madonnával való fényképezésről, de valahogy nehéz róla beszélni, mert nem volt annyira egyszerű, sem felemelő élmény.

    A
    Spin magazin kért fel, hogy csináljak róla képeket a premier kiadáshoz, de miután sürgetett az idő, le kellett mennem a videóklipp forgatására, és ott elvinnem valahova képeket készíteni, de nem a forgatás közben.

    Nagyon büszke voltam magamra, és annyira szerettem volna valami igazán különlegeset csinálni, de tudjátok, hogyan lehet az Istent megnevettetni? Ha tervezünk!


    A "művésznő őnagysága" nem volt abban a hangulatban, hogy bármit is hajlandó lett volna csinálni, és kijelentette, kapok egy fél órát, nem többet. Sebaj, mondtam, a leány ugyanis, aki tanította táncolni, egy nagyon régi barátom volt, és a rendező,
    Kenny Ortega szintén. Majd velük beszélek, gondoltam, és rögtön működésbe hoztam a tervemet. “Segítsetek!” - fordultam hozzájuk. Mire ők: “Meg vagy őrülve? Nekünk is segítség kell!”


    Leállították a forgatást, én meg próbáltam beállítgatni őt, meg egy pár táncost a képekhez, de miután a meglévő fényekkel kellett dolgoznom, még ahhoz is hozza kellett állítanom őket. Ez kicsit megnehezítette a dolgot, de türelmesen és nagyon halkan dirigáltam a társaságot. Madonnától azonban hiába kértem bármit is, csak ötödjére volt hajlandó megcsinálni, nem figyelt oda, mással beszélgetett, illetve direkt úgy csinált, mintha valakivel halaszthatatlan megbeszélni valója lenne.


    Guccione Jr. volt a magazin tulajdonosa (a
    Penthouse Guccione-nak a fia), aki még viccelt is velem, hogy kiabálhatsz vele, csak ne pofozd le, kért. Hát, bevallom, nem kiabáltam, de nagyon gonosz gondolatok jártak a fejemben, miközben Madonnát fényképeztem. Mindenre van magyarazat: a fáradság, a stressz, az izgalom, de a modortalanságra nincs.

    Lényeg az, hogy ennek ellenére megszülettek a képek, és nagy meglepetésemre egy csomó magazin leközölte őket. Megérte!

    Bluespatika! Sherry Williams

    2008. február 12., 13:56 Módosítva: 2009-04-18 13:11
    0

    Lehet, hogy kultúrkörökben alpári ízlésnek tűnhet, de be kell vallanom, nekem a
    blues zene a kedvencem, ezért különös élmény volt egy blues énekest fotózni, Sharrie Williams személyében.

    Sajnos éppen akkor érkezett meg a reptérről 20 óra utazás után, de bármennyire is fáradt volt, valódi profi módjára viselkedett, és könnyűvé tette a munkát. Jó érzés volt angolul fotózni, mert LA-ben én szinte senkit sem magyarul fotóztam, ami így nagyon nehézzé teszi az itthoni munkát. Mindennek - a fotózásnak meg pláne - van egy ritmusa, amiben a kommunikáció játsza a legfőbb szerepet, és sajnos, a magyar szavak néha nehezen jutnak eszembe, úgyhogy szégyenkezem is emiatt. De most nem volt probléma, és pár perc alatt elértem, amit szerettem volna. Még a TV2 is kijött az alkalomra, úgyhogy interjú is készült velem, amit a
    Favoritban lehett látni.

    Aztán jött a koncert. A
    West-Balkan, sör, no és blues! Mi kell ennél több?! (Szép lányok esetleg), de most másról lesz szó.

    Egyszer régen egy TV show-n dolgoztam (The Untouchables) Chicago-ban, és ott aztán kiélhettem a blues iránti szeretetemet. Volt egy blues kocsma, ahol amatőr este volt hétfőnként, és én éppen aznap voltam ott. Na, irány a hely, amiben az volt a legfantasztikusabb, hogy 200 kilós fekete buszsofőrök felmentek a színpadra, és
    Eric Claptont megszégyenítő módon kezdtek muzsikálni.

    Eszméletlen élmény volt, dehát Chicago egy ilyen hely. Amellett hogy az egyik legszebb város az USA-ban, az emberek fantasztikusan aranyosak, és a hangulat leírhatatlan. Hajnalig mulattunk, ami önmagában még nem baj, de másnap egy hosszú napunk lett volna. Végül megoldottuk.


    Egy anekdota jutott eszembe.
    William Forsythe játszotta Al Capone-t a sorozatban, és mint minden tehetséges színésszel, vele is bajok voltak. Figyelmeztettek, hogy nem könnyű vele dolgozni, úgyhogy legyek óvatos. Na, mondom, “Ez is jól kezdődik!”

    Persze nem
    Madonna-fele parasztságról volt szó, csak szimplán egy színész önbizonytalanságáról. De az Istenek mosolyogtak rám. Hiába 30 év, az akcentusomat nem tudtam elveszíteni, ezért Bill rögtön rákérdezett, hogy honnan jöttem? Mire büszkén mondtam, hogy magyar vagyok. Erre elkezdett röhögni, és mondta, hogy az irodája pont az egyik LA-i magyar étterme mellett van, és a töltött káposztához úgy hozzászokott mint valami droghoz.

    Aztán a magyar konyha révén minden elrendeződött közöttünk, és még mindenki csodálkozott is, hogy mennyire egyszerűvé vált a nap. “Jézus, mit mondtál neki?” - kérdezte a show runner, mire én Napoleon-t idézve válaszoltam: "A sereg a hasán keresztül mozog", és elkezdtem forgatni.


    Sajnos azok a fotók a
    Paramount birtokában vannak, és miután főleg mozifilmet csináltam, most nem tudom felrakni.

    Kultiplex, Kendernap

    2008. február 10., 16:13 Módosítva: 2009-04-18 13:11
    1

    A héten volt a sajtótájékoztató a
    Kultiplex bezárása ellen, amire természetesen elmentem, elvből is, meg hálából is. Elvből, mert elnézve az IFI-Park romjait, csak sajnálom, ha bezárnak egy szórakozóhelyet, ahol fiatalok össze tudnak jönni, és kicsit többet kapnak, mint egy diszkóban. Szomorú, ha egy parkolóház fontosabb, mint a fiatalok.


    Persze mindig van ellenérv, hogy zajos, meg részeg randalirozás folyik, de ennek alapjan minden szórakozóhelyet be lehetne csukni. Ez nem indok.

    A Kultiplex valóban egy hely, ahol kulturális élmények is érhetik a vendégeket: filmek, előadások, zene. Fóruma olyan dolgoknak, amiket a fiatalok másutt nem taláhatnak meg, holott éppen a koruk miatt még minderre különösen fogékonyak. Nevezzük undergroundnak, de mindegy mi az, ahol az átlag kommerciális világtól eltérő dolgok történhetnek. Nagy szükség van az ilyen helyekre, mert ezek a kreativítás melegágyai. Annyit hallom, hogy falakba ütköznek bármerre is akarnak elidulni, inkább ezeket a falakat kellene lerombolni mintsem egy kulturális intézményt!



    A hála azért, mert itt volt az első kiállításom a Kendermag Egyesület egyik rendezvényén, “Sex Drugs and Rock and Roll” címmel.

    A fotókat erre a rendezvényre csináltam. A munka élmény volt, és a képek is sikert arattak. A party ráadásul csodás volt. Távol álljon tőlem, hogy drogokat népszerűsítsek, de az ügy megér néhány sort.


    Bűnözőket csinálni a fogyasztókból, akik “káros szenvedélye” kevésbé káros, mint egy pohár sör, elfogadhatatlan. Persze a marie jane-ről beszélek, nem a kemény drogokról. Az köztudott, hogy a világ két leghalálosabb drogja, az alkohol és a nikotin, legálisak, és regényeket lehetne írni az alkohol világáról: a drog, ami zseniális tehetségeket vett el ideje korán az emberiségtől, és említhetném még a rengeteg karambolt, agressziót, erőszakosságot, amit okozott. Ugyanakkor egy vagy két joint elfogyasztása sem késztet embereket, hogy speed démonná változzanak, vagy szétverjék bárki fejét egy amúgy kellemes szórakozóhelyen.


    A nikotinról köztudott, hogy nehezebb leszokni róla, mint a herionról. Millió közhely kering a témáról, de közben ott van a régi mondás, hogy “sosem szabad alábecsülni az emberiség önromboló képességét, vagy vágyait.”


    Sajnos egyre több a stressz, amit valahogy le kell vezetni, és erre egyre több ember önmagát gyógyítja így vagy úgy. Ugyankkor a régi szép időkben is berúgtak az emberek, és főníciai gályákon szállították a hasist. Tehát semmi új sincs ebben, csak az emberek képmutatása, hogy önigazolásból, vagy más érdekből szétválasztanak hasonló dolgokat.


    Egy szó mint száz, egyik drog sem különösen jó bárkinek is, de nem az egészségről szól mindez, hanem a törvényről. A törvény pedig rossz. És mint Al Capone példája mutatja, a prohibíció sosem működött.


    Ezt a témát annyira túltárgyalta mindenki, hogy nem tudnék újat mondani, csak szerettem volna megemliteni, hogy miért vállaltam el a képek készítését.

    Erotika

    2008. február 4., 18:29 Módosítva: 2009-04-18 13:11
    0

    A múlt decemberi Playboyban
    Ördög Nórit fotóztam.



    Már Amerikában is dolgoztam a lappal, és az élmény itt is folytatódott. Kinti hülye bókjaim egyike az volt, hogy "ilyen lányokért a középkorban háborút indítottak!" Ez Nórira fokozottan igaz. Annyira csodás, mint amennyire szép! Egy álommunka, rendkívűl kedves, és lelkes emberekkel. Így könnyű jót csinálni.




    Valahogy ez a legjobb a szakmámban, lépten - nyomon fantasztikusan érdekes emberekkel lehet talákozni, és még ha kizárólag egy munkára is, de valami pici intimitást kap tőlük az ember.


    A Playboyhoz kötődik a legszebb dicséret is, amit eddig kaptam. A Playboy modellügynöksége, és a magazin székháza pont szemben volt a stúdiómmal, úgyhogy a lányok állandóan átjöttek hozzám, én meg azt kérdeztem tőlük, hogy ha a világon mindenki fizet nekik, hogy fotózhassa őket, akkor miért jönnek hozzám, és fizetnek nekem. Mire a válasz az volt, "mert te annyira más vagy, te hülye!" Ez jól esett! Valahogy így indult el a karrierem az erotika világában!


    Persze mindig is érdekelt, de megélni belőle, az más kérdés. Itthon, még gyerekkoromban rengeteg időt töltöttem el "Döme bácsival" aki a nagyapám régi barátja volt, és ő volt az egyetlen, aki nem hogy nem félt az öregtől, de még le is hülyézte néha.


    Szemerjai Demeter Károly talán az egyik legjobb magyar fényképész volt, akit valaha ismertem, rengeteget tanultam tőle, de főleg inspirációt. Döme bácsi a húszas években a
    Folies Bergere házi fotósa volt, és a leggyönyörűbb női aktokat csinálta a táncoslányokról. És a legjobb sztorik persze, amiket a képeken szereplő lányokról mesélt! Sajnos, halála után ezek a képek eltűntek, a nevével együtt, pedig mellette az agyonreklámozott nagy művészek csak dilettánsoknak tűnnek.



    Az erotika nemcsak meztelenség, nemcsak szex, nemcsak szépség, az egy attitüde, amit nagyon kevesen tudnak ábrázolni. Nem könnyű csinálni, hiszen mint az öreg Szipál (a nagyapám) mondta "a kép témájától még nem lesz jó a kép!"


    Sajnos, rengeteg fotós téved abban, hogy ha a lány szép, az már elég, vagy ha valamilyen kitekert pózban kilógó nyelvvel lefényképezünk valakit, akkor az a kép is jó lesz , értsd: erotikus. Ez az első nagy tévedes. Nem szabad túlművészkedni a dolgokat, mert akkor a kép elveszti a lényeget.


    Az erotika egy attitüde, amit nagyon nehéz eltaláni, zsilettpengén táncolunk az esztétika és a pornográfia között. Az erotika esztétikus, a pornó csak cirkuszi aktus. Mindkettőnek más a célja, tehát bármennyire is hasonló, a pornográfiában nincs misztikum, az erotika viszont arról szól.


    Természetesen lehet pornót is esztétikusan csinálni, de akkor meg elveszti a célját.
    Andrew Blake, Michael Ninn híresek erről, de sajnos bármennyire is over produce-olt, túl hip és cool, sajnos nem adnak el annyit belőle, mint a gonzo sorozatokból. Aki ezt akarja nézni, az nem várja el ezt a köritést. Engem az ottani Playboy leányai indítottak el az úton, ami oda vezetett, hogy 20 évig ebből is éltem.

    Egy kortárs nő

    2008. február 3., 11:59 Módosítva: 2009-04-18 13:11
    0
    Kabar Viviennek február 6-án lesz az Alexandra Pódiumban felolvasó estje, ha ráértek, érdemes elmenni. Vivienről a legelső élményem 2003 dec 10-én volt, amikor hazalátogattam karácsonyra, és találkoztunk. Vivien költő, író, festő. Első este, a gép leszállása után fél órával már az éppen akkor megjelent verseskötetéből olvasott fel nekem, valamint a másodikból, amely éppen akkor készült el.

    Teljesen elragadott az az önálló gondolkozás, ami belőle áradt. Azóta már a harmadik kötete is megjelent, a
    "Sors-ok" valamint egy általa írt és festett TAROT kártya is. Sokat beszélgettünk, múltról, jelenről, jövőről, és rengeteg mindent mutatott meg a városból és az emberekből, ami nekem akkor annyira új volt.

    Azelőtt ugyanis 1997-ben voltam utoljára Magyaroszágon, de csak pár napra, két munka között. Vivien által mindent új perspektívában láttam, az ő szemén keresztül. Szerintem, ha újat akarunk tanulni, nagyon fontos a fiatalok szemszögéből figyelni dolgokat. Azóta is sokszor dolgoztunk együtt és a jövőben is így tervezem. Persze sikerült lencsevégre kapnom a művésznőt.


    Többek között a "Kígyóbőrben" kötet címlapját csináltam róla (ami egyébként az apám nevével jelent meg, de végül is a családban marad). A
    honlapján még több képet lehet látni róla.

    Katona Klári

    2008. február 1., 11:03 Módosítva: 2009-04-18 13:11
    4

    Ahogy hazajöttem, az első hivatalos felkérés a
    Nők Lapjától érkezett hozzám. Katona Klári "Nők Lapja" cover.

    Klárit 40 éve ismerem, és fotografálom. Rengeteg képet csináltam róla, még a régi időkben, és egy nagyszerű barátság alakult ki közöttünk, amely Amerikában is folytatódott. Egyszer, amikor már évek óta kint dolgoztam, csöngött a telefon, kedves
    Atyám hívott, hogy menjek át hozzá, mert valaki keres. Mire én, "kicsoda, és főleg jöjjön át az én stúdiómba, mert dolgozom!" Mire ő: "az nem megy! Te gyere át!", de ezen túlmenően nem mondott semmit. Dühösen átrobogtam a szomszédba, ahol apám műterme volt, és láttam, hogy valaki ül a szófán, de nem ismertem meg, annyit mondtam, "Bocsáss meg, ki vagy? Mert te csak egy ember lehetsz, de ő nem lehet itt!" "De, bizony, én vagyok!" - mondta Klári, akit akkor már öt éve nem láttam, és egyszerűen nem tudtam elképzelni őt abban a szituációban! Valóban ott volt , a messzi Kaliforniában. Mennyire furcsa az ember agya, hogy csak azért nem ismertem fel, mert az agyam szerint nem lehetett ott. Hát néhány percig szégyelltem is magam.

    Az első lemezboritó, amit róla csináltam, az "Éjszakai Üzenet" hatalmas siker lett. A borító díjat is nyert valahol. Ez után szinte tradicióvá vált, hogy ha Klári bármikor Amerikában járt, egy fényképezés mindig belefért a vakációba. Ott készítettem férjének,
    Babos Gyuszinak két borítóját is, szóval tovább mélyült a barátság, és a képek készítését is folytathattam. A Gyusziban rádasul egy igaz barátra talátam!

    Klári egy csodás alany, az évek múltával már fél szavakból is értjük egymást, azt csinálom, amit ő is elképzelt, anélkül, hogy erről beszélgetni kellene. Éppen ezért kicsit féltem a Nők Lapja magazinnal való munkától, de nem csalódtam, mert a stylist, a haj és smink is csodás volt, tehát a munka is remekül sikerült.