Egyre erősebben érzem, hogy nagyon sok a közös bennem és Máraiban. Pontosan azt érzem, amit ő 1946 februárjában, „Unom én az írást. Írni fogok, amíg élek, de unom már. Túl sokat írtam, ismerem sok fortéját, csínját-bínját, unom. Ha lenne módom, abbahagynám, elmennék diáknak. Hajlamom van erre.” Tisztára én is így érzem. Tulajdonképpen annyiban előnyöm van Máraival szemben, hogy elég sok mindenhez értek. Valamikor régen, másoddiplomásként kezdtem el a tanulást, történész szakon. Mint már említettem a latin az még csak ment volna, de az ógörögbe már beletört a bicskám, így aztán nem lettem történész. Fájdalom tölt el, ha belegondolok, hogy levéltáros lehetnék. Van abban valami romantikus, amikor egy levéltáros köhögve, TBC-sen lefújja a port egy több száz éves iratcsomagról. Történészként nem volna gondom, nem kellene lesnem, hogy alakul az euró árfolyama. Lehettem volna például ügyvéd. Már ha letettem volna a szakvizsgát, de erről is lemondtam, mert igazából nem lett volna kedvem tárgyalásról-tárgyalásra járni és amúgy is ciki, hogy az ügyvédek centrumszatyorban cipelik magukkal a talárt, és a folyosón húzzák magukra. Igazából talán még a politika vonzott, bele is vágtam, de nem vált be. Az első kormányülés szünetében például nem kaptam a büfében koffeinmentes kávét. Ott is hagytam az egészet. Így aztán összeszorított foggal ugyan, de csinálom azt, amihez igazán nincs is kedvem.  

Megjegyzem, hogy tényleg rengeteg a közös Máraiban és bennem. A kolléga 1946. február elsején pontosan arról ír, amin pár napja én is gondolkodom. Az ő szóleleménye a „tömegember”. Én se bírom a tömeget. Nézzük csak, mit ír Márai 1946-ban:

„Menetelő tömeg jön szemközt, zászlókkal, énekelve. Az Országház elé mennek, ahol most kiáltják ki a Köztársaságot. Ez a nap – állítólag – „történelmi”. Arra gondolok, hogy egyszer már megéltem ezt, ez a tömeg ezeken az utcákon pontosan így vonult a Parlament elé, hogy kikiáltsa a Magyar Köztársaságot. Akkor is az Internacionálét énekelték és vörös zászlókat is lengettek. Tizenkilenc éves voltam akkor.”

Megjegyzem, 1919-ben az Otthon-körben Karinthy is az Internacionálét dúdolta a következő szöveggel: „Ez a nap lesz a végső, hogyha nem, hát tévedtünk!” Végeredményben mindenkinek el kell számolnia a lelkiismeretével abban a tekintetben, hogy tett-e valami, akármilyen csekélyet is az emberiségért. Ebben a tekintetben eléggé rosszul állok, ma még egyetlen jócselekedetem se volt. Lemegyek a Duna-partra, keresek egy hajléktalant és elmesélem neki, hogy nekem se könnyű. Ez talán egy kicsit feldobja. Goethe négysorosa jut eszembe:

Hatvanszor ketyeg az óra

Ezer percnél több a nap

Gyermek, vedd hát fontolóra

Mit tehetsz egy nap alatt? 

Rajta, vegye mindenki fontolóra!

Rádiós pályafutásom a Magyar Rádió Hírszerkesztőségében kezdődött. Nemcsak híreket szerkesztettem, de egy héten egyszer lapszemlét is készítettem a Reggeli Krónikába. Hajnali fél háromkor kellett kelni, de megérte. Ha felvételről is, de mégiscsak beszélhettem a rádióban. Ma reggel a Duna-parti sétához újságokat vittem magammal, és most ebédidőben arra gondoltam, hogy készíteni kellene egy rövid kis lapszemlét.

Kovács Zoltán az ÉS-ben a szokásos első oldalas publicisztikájában természetesen a múlt vasárnapi népszavazással foglalkozik. A főszerkesztő a Hospodárské Noviny című cseh gazdasági és politikai napilapból idéz: „Szeretne-e Ön megszabadulni az adófizetéstől? Ilyen kérdést egy országos népszavazáson kizárólag csak: 1. vérbő populista; 2. nagyon is egyszerű gondolkodású ember; 3. kimeríthetetlen kőolajmezők szerencsés felfedezője tenne fel. (Kiemelés tőlem – K.Z.) Bolondságnak tűnik, de lényegében ezt a drámát éli át most Magyarország.” 

Kovács Zoltán így folytatja: „Mindezeken lassan már csak a külvilág csodálkozik, mi meg lassan elfogadjuk, hogy ennek így kell lennie.”

Igen ennek így kell lennie. Mert mi egy ilyen országban élünk. Ez csak most tűnt fel az ÉS főszerkesztőjének? Ki emlékszik arra, hogy a Nyugati pályaudvar melletti, a körút felett átívelő közúti híd annak idején kétfelől kezdett épülni, aztán az elemek ott középen nem értek össze? A vicc az, hogy az újságírók közül szerintem én voltam az első, aki a problémáról tudomást szerzett. A Múzeum körúton egy antikváriumban futottam össze egy régi ismerősömmel, aki mindjárt meg is hívott egy kávéra a szomszéd presszóba. Építészmérnökként dolgozott a nem tudom hányas számú Állami Építőipari Vállalatnál és nagyokat sóhajtva mesélte, hogy az a rohadt híd nem ért össze. Hümmögtünk egy kicsit, aztán pár nap múlva az összes újság címlapján viszontláthattam azt a hírt, amelyről én szereztem először tudomást. Az igazgat megvallva feltettem magamnak a kérdést, hogy miért nem én kürtöltem szét a hírt, miszerint a híd nem ér össze, de a válasz nem az volt, hogy elbaltáztam, hanem az, hogy én ebben a hírben semmi meglepőt nem találtam. Nem ért össze, hát nem ért össze.

Ez tehát egy ilyen ország. Szerintem Kovács Zoltán nem jár nyitott szemmel az utcán. A múltkor a Mechwart térnél kaptam pirosat és volt időm megfigyelni egy igazi magyar utcaseprőt. Az illető szájából egy csikk lógott ki, sepregetett a járdán. Jobb kezében seprő, balkezében hosszú nyelű lapát, és ahogy az várható volt, egy kétkerekű taligába beleszórta a frissiben összegyűjtött szemetet. Aztán kiköpte a csikket, gondosan eltaposta, majd tovább tolta a taligát. Ez Magyarország!  Egyébként pedig, ami a Hospodárské Noviny című cseh gazdasági és politikai napilap felvetését illeti, az a véleményem, hogy a szerző teljesen járatlan a magyar valóságban. Szerinte Magyarország most egy drámát él át, pedig erről szó sincs. Mi magyarok pontosan tudjuk, hogy ez tragikomédia.

A Magyar Nemzet ugyancsak pénteken megjelenő számában a harmadik oldalon, baloldalon, felül a következő cím olvasható: „A Fidesz nem kér Szilvásynéból”. Annyit én is hallottam, hogy Veres János pénzügyminiszter szakállamtitkárt nevezett ki néhány napja. Azt is hallottam, hogy az új államtitkár Szilvásy György felesége. Valami itt azonban nincs rendben, mert Szilvásy György feleségét a legjobb tudomásom szerint Csáky Bernadettnek hívják. Na már most, hogyha Szilvásynét nevezte ki Veres János pénzügyminiszter, akkor mi a helyzet Csáky Bernadettel? Meg egyáltalán ki az a másik Szilvásy? Annak idején egy gimnáziumba jártam egy Szilvásyval, sőt együtt is játszottunk a suli kosárcsapatában. Lehet, hogy az ő felesége a Szilvásyné? Lehet. Valami oka csak van annak, hogy a Magyar Nemzet szerint a Fidesz nem kér Szilvásynéból. Ez a rejtély majd nyilván megoldódik, de egyelőre az érdekelne, hogy hol szakállamtitkár a Csáky Bernadett?  És még egyszer utoljára, mi baja a Fidesznek az igazi Szilvásy feleségével, a Szilvásynéval? Az ügyben egyébként felszólalt Répássy Róbert, a Fidesz parlamenti frakció igazgatója, szerinte a legjobb megoldás az lenne, ha a miniszterelnök magát Szilvásyt mentené fel a titokminiszteri posztról. Most már csak azt nem tudom, hogy ki a Szilvásyné férje? A titokminiszter, vagy az iskolatársam? Szilvásy! Hívjál fel, mert én ebbe belebolondulok! Félreértés ne essék, ne a Szilvásy György hívjon fel, hanem az igazi Szilvásy, akinek a felesége a Szilvásyné. 

Ez volt itt az első és az utolsó lapszemlém. Én ezt idegileg nem bírom!

Kiderült egy férfiről, hogy megcsalta a feleségét. Ez borzasztóan csúnya dolog, én a magam részéről elítélem. Már az is probléma, ha egy férfi szerelembe esik egy nővel, miközben házas. Jóval nagyobb a probléma akkor, ha nincs szó szerelemről, mivel a férfi partnere egy prostituált. A legeslegnagyobb baj azonban az, ha a partner luxusprostituált. Azt ugyan nem tudom, hogy miért ez a legeslegnagyobb probléma, de mit tegyünk, ezt olvastam az interneten. Az a bizonyos férfi, aki bűnbe esett, nem más, mint New York állam demokrata kormányzója. Ez az úr mellesleg 48 éves, háromgyermekes családapa. Megmondom őszintén, bennem egy világ omlott össze, mert ha egy öreg republikánus kormányzóval, vagy szenátorral esik ez meg, akkor az ember széttárja a karját, és azt mondja, hogy istenem, ilyenek ezek a republikánusok. Elvekről szónokolnak, aztán vizet prédikálnak, hogy kikössenek a borivásnál. Csakhogy ez az Eliot Spitzer, ez demokrata!

Egy valamirevaló demokrata nyilván kihasználta az egyetemi éveit, azaz elkövette a szokásos bűnöket. Ivott, drogozott, csajozott, ami mélyen elítélendő. Az ember elvárná, hogy például ez a Spitzer, miután kiélte magát, próbáljon meg visszafogottan, puritán módon élni. De nem! Ez a 48 éves, háromgyermekes családapa nem bírt magával. Kongresszusi meghallgatásra Washingtonba utazott és ez már önmagában is botrányos. Én azt hittem, hogy New York állam kormányzójának a párt az első. Tudok erre egyébként nagyon jó hazai példát. A rádióban volt egy kollégám, aki majdnem nyíltan viszonyt folytatott a kolléganőjével. Aztán amikor fontos pártmegbízatást kapott, odaállt a barátnője elé és azt mondta: Nézd, a karrierem szempontjából roppant fontos, hogy ezt a felkérést elvállaljam, előtte azonban rendeznem kell a magánéletemet. Döntenem kell kit választok, téged, vagy a pártot, és én a pártot választottam. Most, hogy ezeket a sorokat írom, ismét meghatódok. A párthűség mindenekfelett! Erre ez a Spitzer elutazik Washingtonba, kongresszusi meghallgatásra, és ahelyett, hogy pártprogramokat olvasna, vagy konzultálna kormányzati emberekkel, helyette az Emperor’s Club VIP callgirl hálózatot keresi meg, és aztán amilyen moslék, megkeféli a Kristen nevű luxuskurvát. Ezt nem bírom az amerikaiakban, ezt a mentalitást. Amúgy bűnhődni fog ez a Spitzer, mert ha gyorsan nem mond le, vád alá helyezik, nem beszélve arról, hogy mit kap otthon az asszonytól. De lemondott.

Egyébként eléggé nehéz a luxusprostituáltak élete. Beszéltem egy lánnyal, aki négy-öt éve végzi ezt a rendkívül nehéz munkát, és azt mondta, hogy merő pokol az élete. Egy panellakásban lakik a barátjával, egy rozzant Suzukival jár, gyorsétkezdében verik el az éhségüket a párjával, mert étteremre nem futja, eközben több mint százmillió forintja van a bankszámláján. Papíron fehérnemű fotózásra szokott havonta kiutazni egy hétvégén Németországba, vagy Svájcba, valójában gazdag üzletembereket szórakoztat péntek délutántól, vasárnap estig. Tényleg ördögi helyzet ez, ráadásul még munkahelye is van, gyermekpszichológus az egyik kórházban.

Végezetül még annyit, hogy igencsak utálom a prostituáltakat. Bertrand Russellel értek egyet, aki szerint „A prostituáltak igazi bűne az, hogy kimutatják a moralista tanítások ürességét.” Megjegyzem, egyáltalán nem biztos, hogy Bertrand Russellnek ez a véleménye, lehet, hogy csak rémlik. Teljesen elbizonytalanodtam. Lehet, hogy ez saját gondolat? Azért jó műfaj ez a blog-írás, mert mindig akad valaki, aki kisegít, egy nyelvész, vagy egy jogász. Segítsen már valaki, az isten szerelmére! Csak akad egy moralista!

Nem igazán jó így egyedül. Alig várom, hogy Stella visszatérjen. Hiányoznak a kérdései. Délelőtt volt nálam egy tévéstáb, portréfilmet készítenek rólam. A riporter észre is vette, hogy nagyon nyomott a hangulatom. Meg is kérdezte, hogy mitől vagyok ennyire depressziós. Mondtam neki, hogy a napokban nagybevásárlást végeztem egy könyvesboltban és megvettem az Idegen Szavak Szótárának legújabb kiadását. Tucatnyi könyvet vásároltam, de egyikbe se kezdtem bele, állandóan az Idegen Szavak Szótárát lapozgatom. Teljesen magam alatt vagyok, mert bárhol nyitom ki, biztos, hogy egy olyan szóra téved a szemem, amelynek jelentéséről fogalmam se volt.

Tegyünk egy próbát kedves olvasók! Belátom, hogy szégyen, de fogalmam se volt arról, hogy mit jelent az a kifejezés, hogy brontológia. Gondolom, az Index olvasói rögtön rávágnák, hogy zivatartan, de hát sajnos én ezt se tudtam.

Erről jut eszembe, hogy már gyerekként is borzasztó kiállhatatlan voltam, talán tizenkét éves lehettem, amikor egy vasárnap délelőtt a Magyar Rádió szellemi vetélkedőjének döntőjében Rapcsányi László azt a kérdést tette fel, eldöntendő, hogy melyikünk kerül ki győztesen, szóval azt kérdezte, hogy mivel foglalkozik a balneológia. A másik srác rávágta, hogy a bálnák fiziológiájával. Rapcsányi megrázta a fejét és felém fordult. Én annyit mondtam, hogy ellenfelem elismerésre méltóan szellemes választ adott, de ennek ellenére én nyertem, merthogy a balneológia a gyógyvizek hatásmechanizmusával foglalkozó tudomány. Az egészben az volt a legszörnyűbb, hogy miközben ezt mondtam, gúnyosan vigyorogtam. Így, túl az ötvenen be kell vallanom, hogy alig-alig javultam valamicskét, máig hajlamos vagyok arra, hogy pökhendi legyek. Csak azt nem tudom, hogy mire föl?

Visszatérve az Idegen Szavak Szótárához, az imént az m betűnél nyitottam ki és az első szó amire rápillantottam, a következő volt: malevolentia. Fogalmam se volt arról, hogy ez magyarul rosszakaratot, rosszindulatot jelent. Ráadásul szembe kellett néznem azzal, hogy egy csöppnyi kreativitás se szorult belém, hiszen ha elkezdek gondolkodni, csak-csak illett volna eszembe jutnia annak, hogy az első két szótag a male, visszautal a szó eredeti jelentésére, hiszen hímneműt jelöl. A female a nőneműt jelöli, mármost a rosszakarat, rosszindulat inkább a férfiak sajátja és nem a nőké. Én személy szerint nagyon nagyra becsülöm a nőket, hiszen ők azok, akik elembertelenedett világunkban a bájt, a gyengédséget, a szeretet jelenítik meg. Én már annyiszor, de annyiszor csalódtam magamban és jó néhány férfitársamban! Kénytelen vagyok ezúton bocsánatot kérni a sok-sok bosszúságtól, amit édesanyámnak, a húgomnak, a feleségemnek, a lányomnak és a három unokámnak, név szerint: Petrának, Kingának, sőt még a kis hároméves Zsófikának (becenevén Zsozsónak) és oly sok más nőnek okoztam!

Egyetlenegy esetet szeretnék csak megemlíteni, példázva a gonoszságomat: Olyan hét-nyolc éves lehettem, amikor karácsonyra az én drága édesapám egy valódi, eredeti Märklin játékvasúttal lepett meg. Az én csodálatos kishúgom is szeretett volna játszani, de én nem engedtem. Az én türelmes édesapám ötször-hatszor is megkért arra, hogy legyek önzetlen és engedjem váltót állítani az kishúgomat, de én olyan makacs voltam, mint az öszvér. Erre az én drága jó édesapám úgy szájba vágott, hogy majdnem feldöntöttem a karácsonyfát. De máig hálával emlékezem erre az esetre, mert bizony egy-egy atyai pofon elejét veheti a gyerek további rosszalkodásának. Miközben gyerekkori élményeket elevenítek fel, eszembe jut, hogy sokat fociztunk a környékbeli parkban a srácokkal, köztük a Kucsik Pityuval. Képzeljék el, hogy a Pityu tizennyolc évesen rendőrnek állt, és amikor először jött haza egyenruhában, rögtön meg is büntetett minket, mert a füvön fociztunk. Én, azóta borzasztóan tisztelem a rendőröket, mert rendnek lennie kell. Nem? Nagyon bízom benne, hogy még képes leszek fejlődni az őszinteség terén. Higgyék el, az akarat meg van benne, csak valahogy olyan bátortalan vagyok.

Majdnem elfelejtettem, hogy ma is voltam sétálni, és természetesen vittem magammal egy kisméretű könyvet. Már említettem, hogy jó ha ezek a zsebkönyvek mindig kéznél vannak. Annyira elmerültem az olvasmányomban, hogy majdnem nekimentem egy hölgynek, aki a Duna-parton a kutyáját sétáltatta. Mondtam, hogy borzasztóan sajnálom, hogy ki kellett térnie előlem és megpróbáltam megmagyarázni, hogy mi az oka ennek az incidensnek, amely komolyabb következményekkel is járhatott volna, hiszen ha egy kilencvenöt kilós férfi neki megy egy apró asszonynak és az hanyatt esik, az bizony komoly sérülésekkel járhat. Elmondtam a hölgynek, hogy mint általában, most is olyan könyvvel sétálok, amely három szerző munkája. Most például Jürgen Habermas, Jean-Francois Lyotard, Richard Rorty gondolatait próbálom befogadni, Önnek is tudom ajánlani – mondtam a hölgynek - A Posztmodern állapot című válogatást. Mindjárt fel is olvastam neki egy apró részletet, mégpedig azt, amelyik annyira lekötött, hogy majdnem neki mentem. Az említett mű nyolcvanegyedik oldalán Lyotard arról ír, hogy Heideggernek a freiburgi egyetemen 1933. május 27-én elmondott Rektoravatási beszéde olvasható úgy, mint a tudás legitimációjának egy szerencsétlen epizódja. Lyotard szó szerint a következőket írja: „Itt a spekulatív tudomány a lét kikérdezésévé vált. Ez a kérdezés a „sorsa” a „történeti-szellemi népnek” nevezett németségnek. Ez az a szubjektum, amelyre a három szolgálat hárul: a munka, a védelem és a tudás. A három szolgálat metatudását, vagyis a tudományt az egyetem biztosítja.”

A hölgy hosszan elgondolkodott azon amit hallott, majd megkérdezte: És mi a véleménye Lyotard és Rorty vitájáról, amely akörül forog, hogy melyik helyesebb, Lyotard tragikus diskurzusműfaja, vagy Rorty eszmecsere-jellegű diskurzusműfaja? Zavaromban azt mondtam, hogy képtelen vagyok állást foglalni, mert szerintem igazából összemérhetetlen kettejük felfogása és amúgy is hiszek a diskurzusműfajok pluralitásában. Már órák teltek el a beszélgetés óta, de még mindig nyugtalanít, hogy képtelen vagyok dönteni Lyotard és Rorty vitájában. Borzasztó egy életet úgy leélni, hogy az ember állandóan kétségek közt vergődik. Nem?

A Blikk írta a napokban, hogy Molnár Anikóval mégiscsak ír könyvet. Igaz a hír?

Ha nem is mostanában, de egy-két hónapja tényleg beszéltem Molnár Anikóval. Megjegyzem, rajta kívül még rengeteg ember jelentekzett, hogy írjak róla könyvet. Ami Anikót illeti neki őszintén megmondtam, hogy Kelemen Anna után a családom igencsak rossznéven venné, ha megint valami hasonlóval rukkolnék elő. Megjegyzem, az is egy megoldás, hogy az ember ír egy könyvet, aztán a nevét nem adja hozzá.

Annak idején elég jól kerestem azzal, hogy ilyen-olyan közéleti szereplőnek beszédet írtam, sajnos ennek az üzletnek elég tragikus volt a vége. Moszkvában Magyar Gazdasági Napokat tartottak – ezt persze még a nyolcvanas évek elején volt – és a Kereskedelmi Kamara akkori elnökének kellett egy beszédet írnom. Biztosan fáradt voltam, mert elővettem a tavalyi beszédet, picit igazítottam a fazonján. Gondoltam Keserű Jánosné mondanivalóját nem feltétlenül kíséri óriási figyelem. Ez biztosan így is volt, de sajnos kinyomtatták a beszédet, amely úgy nyolcvanöt százalékban egyezett azzal, amit az elmúlt évi szónok mondott el. Az rendben van, hogy kirúgtak, de még azt a minimális munkámat se fizették ki, amivel átalakítottam a beszédet.

Visszatérve Molnár Anikóhoz, ha nem adja a nevét egy könyvhöz, akkor az azért valószínűleg nem is lesz olyan sikeres, mint egyébként lenne.

Általában ez biztosan így van, de lehetnek kivételek. Emlékezzen a Teréz Anyu sikerére! Teljesen ismeretlen szerző robbant be ezzel a könyvvel, még film is készült belőle. Más kérdés persze, hogy a kiadók áldoznak-e pénzt reklámra, futtatják-e a szerzőt, trendi-e a téma, szóval sok minden kell ahhoz, hogy ismert, befutott név nélkül is több tízezres példányban menjen el egy könyv. Megjegyzem, hogy a sikernek azért több összetevője van. Pár hete olvastam, hogy mekkora pénzeket kaszál Stahl Judit kiadója. Azt egyébként nem tudom, hogy ez a kiadó Stahlé-e avagy sem, mindenesetre tény, hogy a szakácskönyvek százezres nagyságrendben fogynak.

Ezek szerint szakácskönyvet ír?

Nevetni fog, de tényleg gondolkodtam rajta. Egyetlen egyféleképpen tudnám elképzelni, mégpedig úgy, hogy az ország egy-egy tájegységének legjobb konyháit keresném meg, és a legjobb, legeredetibb, legizgalmasabb recepteket gyűjteném össze. Egyszer egy interjúban említettem, hogy sajnos több évtizede, a nagymamám halála óta nem ehettem a kedvenc ételemet, a babos tésztát. Ez a mi családunkban, mint tipikus sváb étel rendszeresen asztalra került. Egyszer egy tévéműsorban valamelyik pilisi faluban forgattak, és egy sváb néni elmondta a receptet, de sajnos nem tudtam megjegyezni. Aztán egy olvasó küldött egy receptet, amelyik tényleg a babos tésztáról szólt, de nem arról, amit az én nagymamám csinált. A nagymama babos tésztája, az zsíros, kifőtt metélt tésztára merített, elég híg, fehérbabból készült főzelék volt, babérlevéllel ízesítve.

Hogy jön Molnár Anikóhoz a babos tészta?

Most össze kell szednem a gondolataimat, de már meg is van a válasz. Egy könyv és egy étel akkor lehet jó és sikeres, ha van benne valami eredeti. A babos tészta egy echte sváb specialitás, és hát tulajdonképpen azért Anikó, a Nagy Ő is speciális valahol. Valljuk be egyedi jelenség. Nem minden nő kap ki két olyan figurát, mint Bochkor Gábor, vagy az a szelíd mosolyú fekte srác, akinek a neve most nem jut eszembe … tudja, aki lelépett valahova Görögországba, az Anikó meg szenved, mint a kutya. Lássuk be, Anikó is laktat annyira, mint a babos tészta. Megjegyzem, az apám annak idején egy nagy tányér babos tészta után – pedig nem volt nagyivó – négy-öt nagyfröccsöt is megivott.

Mit szól ahhoz, hogy – idézem a Népszabadságot – „Aczél Endre tizennyolcadikától nem vezethet műsort a Napkeltében. Így döntött az MTV közéleti igazgatója, Dobos Menyhért”.

Komolyan mondom, beszarok! Már nem azon, hogy az Aczélt eltiltották, hanem azon, hogy az MTV-nek van közéleti igazgatója. Ő a dobos Menyhért. Most rögtön írok egy levelet Rudi Zoltán elnöknek, hogy szeretnék magánéleti igazgató lenni, már amennyiben nincs ilyen poszt, mert nem szeretnék onnan senkit se kitúrni. Isten bizony mondom, hogy ez a királyi televízió továbbra is a hülyék gyülekezete. Azt hittem, hogy végre megszabadultak Szabó László Zsolttól, de úgy látszik, a megvilágosodáshoz az is kevés volt.

Na, de mégis! Szakmai szempontból mi a véleménye Aczél eltávolításáról?

Kezdjük azzal, hogy a Bandival egészen jó a kapcsolatom. Nem barátkozunk, de ha találkozunk, jól eldumálunk. Lehet, hogy megsértődik, de én ezt a véleményemet már többször hangoztattam, hogy aki politikai véleményét nyilvánosságra hozza, annak nincs helye hírműsorban. Ez olyan evidencia, amivel Aczél Bandi is tisztában kell, hogy legyen. Az egyik legfontosabb hírműsorokkal kapcsolatos szabály az, hogy nem mondhat hírt, aki egyébként kommentál.

Még a laikus is beláthatja, hogy az nem megy, hogy Aczél a legaktuálisabb politikai kérdésekben állást foglal a Népszabadságban, aztán, mondjuk, másnap független, pártatlan műsorvezetőként ugyanarról a témáról faggatja az érintetteket. Ez egyszerűen nonszensz. Magánemberként persze nyilván hiányolnám Aczélt a Napkeltéből, már ha nézném ezt az egyébként dögunalmas műsort, de ettől még fenntartom a véleményemet.

Az azért furcsa, hogy a kuratórium elnökségének kérésére összeférhetetlenségi vizsgálatot rendeltek el ezerhétszáz munkatárs esetében, és csak Aczél akadt fenn a hálón. Hát, a totálisan tehetségtelen Pallagi Ferenc nem ugyanúgy politikai tartalmú publicisztikákat tesz közzé a maga szennylapjában? (Isten ments, hogy Aczél megsértődjön, Pallagi íráskészségét azért nem hasonlítanám az övéhez.)

Vajon mit csinál az az ezerhétszáz ember, akit vizsgálnak? Azt azért nem hinném, hogy a takarítónőnél, a rendésznél, az ügyelőnél, az operatőrnél vagy a világosítónál felmerülhetne az összeférhetetlenség.

Nana! Mi van akkor, ha egy szándékosan ott felejtett banánhéjon hanyatt esik egy prominens baloldali politikus, beveri a fejét, hülye marad és évekig senki se veszi észre. Időközben kinevezik miniszternek és erre észrevétlenül rámegy az ország. És mindez hogy történhetett meg? Hát úgy, hogy nem figyelték meg a takarítónőt. Ami pedig az operatőröket illeti, ott is téved, mert valamikor, még a kilencvenes évek elején egy MDF-es fórumra hívtak meg. Akkor ott felállt szegény, azóta elhunyt Szuhay Balázs, és elkezdett velem kiabálni, hogy a mocskos operatőrök miatt a televízióban mindig magasnak, sudárnak néznek ki az SZDSZ-esek és kicsinek, töpszlinek a nemzeti konzervatívok. Szerintem Szuhaynak biztosan igaza volt. Én, ha kell, titkosszolgálati eszközökkel is figyeltetném az operatőröket. Sok mocsokságot el tudnak követni, vagy politikai meggyőződésből, vagy egyéb okokból. Ami pedig az ezerhétszáz munkatársat illeti, az nem is olyan sok. Ha végiggondoljuk, hogy hány jól fizetett kurátort delegáltak a politikusok, és azok hány szimpatizánsukat vitték be a tévébe, akkor ez az ezerhétszáz egy egészen szerény szám.
 
Mit szól ahhoz, hogy vizsgálatot indítottak Pálffy István ellen is? A Heti Válasznak adott nyilatkozatában a következőket mondta: „Egy híradóban nemcsak tények vannak, hanem hírek, s ami elhangzik, annak jó, ha ötven százaléka valós.” Mit szól ehhez? Mi lehet a vizsgálat eredménye?

Kezdjük azzal, hogy Pálffy Pista jól döntött, amikor a borokról ad ki könyvet és nem a hírekről, az utóbbiakhoz ugyanis nem ért. Csacskaság tényekről és hírekről beszélni, így együtt a két fogalom nem is értelmezhető. Szerintem Pálffy a következőre gondolt (illetve kellett volna gondolnia), csak nem volt előtte súgógép, ezért nem jött össze a gondolat.

Maradva a híradónál, a műsor a különféle eseményekről számol be, ezek csoportosítása egyértelmű. Egy: spontán események (amelyek tulajdonképpen előzmények nélkül, maguktól megtörténnek), pl.: vasúti baleset, természeti katasztrófa, kétfejű borjú született. Kettő: megtervezet események (pl.: Pálffy interjút ad a Heti Válasznak, Gyurcsány sajtótájékoztatón jelenti be, hogy Draskovics továbbra is miniszter, de máshol Torgyán azt nyilatkozza nekem a StoryTv-ben, hogy továbbra is kész megmenteni a hazát, stb.). Ezeknek az eseményeknek az a legfontosabb mozzanata, hogy azzal a szándékkal tervezik meg és hozzák létre, hogy a média beszámoljon róluk. Három: pszeudó-események (pl.: Gyurcsány, a meglepett miniszterelnök elveszett gyermeket talál a szomszéd telken. Elődje, Orbán Viktor előre megfontolt szándékkal kolbászt tölt Békéscsabán, és idetartoznak az úgynevezett szuperpszeudó-események, tehát azok, amelyek minden képzeletet felülmúlnak. Ilyen volt például az, amikor Torgyán József egy falufesztiválon ekével szántott.) Ezeknek az eseményeknek a lényege az, hogy miközben tudatos tervezői munka eredményei, eközben spontán eseménynek próbálják feltüntetni, nyilván a megtévesztés, a manipuláció szándékával.

Ezek szerint mi lesz a vizsgálat eredménye?

Nézze. Pálffyt nem marasztalhatják el, mert annak, amit mondott, az égvilágon semmi értelme nincs. Szegény nyilván arra próbált célozni, hogy ma már a híradóban megjelentetett események jelentős része nemcsak megtervezett, hanem kifejezetten pszeudó-esemény, csakhogy az általam leírt rendszerbe sem az a fogalom nem illeszthető be, hogy tény, sem az, hogy valós. Mondjuk, amit Cser Ágnes alakít kereplővel a szakszervezeti székház előtt, az a Pálffy-féle felfogás szerint vajon mi? Látjuk, hogy az asszony lóbálja a kereplőt, és ez tény. Az asszony azonosítható, tehát valós. Szegény Pista körül itt már kavarognak a fogalmak, de attól tartok, hogy a vizsgálóbizottság tagjai se ismerik ki magukat ebben a roppant bonyolult történetben. Minden esetre Stahlnak igaza van, hogy Pálffyval kiadja ezt a boros könyvet, én már most vevő vagyok rá.

Elég rosszindulatú szegény Pálffyval! Mit vétett magának?

Téved. Én nagyon szeretem a Pistát. Egyszer még irigykedtem is rá, jött ki a Balatonból és olyan szép rózsaszín fürdőnadrágja volt, hogy azóta se találtam olyat. Tulajdonképpen a Pallagit is szeretem, a piszkos munkát is el kell valakinek végeznie. És szeretem Szabó László Zsoltot is, mert ha nem … keresem a szavakat, hogy ne bántsam meg nagyon … úgy végzi a munkáját elnökként, ahogy végezte, akkor ott rohadok meg a királyi televíziónál, a Betlen mellett vezethetném a Napkeltét, meg valami késő éjszakai politikai műsort, és sose fordulok meg az RTL-nél, meg a TV2-nél, amelyek színvonala vitatható, de a fizetőképessége nem.

Öt hónap után véget ért A nagy fogyás című műsor. Ön nézte?

Nem.

Miért nem?

Hát, több oka is van. Kezdjük azzal, hogy általában nem nézek sorozatokat, talán a Dallas volt az utolsó, amit megpróbáltam követni. Még a Vészhelyzetbe is bele-belenéztem, de azóta kikapcsoltam. Ami a Nagy fogyást illeti, már az taszított, hogy ormótlanul elhízott emberek hagyták magukat fényképezni. Ennyi visszataszító testet ezer éve nem láttam. Nem tudom  miért, de újságban, vagy tévéképernyőn borzasztóan taszít minden, ami rút, csúf, nem bírom a vért se, úgyhogy elég kényes vagyok.

Érdekes viszont, hogy amikor a Lipóton írtam a könyvemet, egy pillanatig sem zavart az öreg, szinte oszló testek látványa, nem zavartak az elszarusodott sárgás körmök, amelyeket óriási üvöltés közepette próbáltak az ápolók rendbe tenni, teljesen emberinek és normálisnak találtam, hogy néhány ápoltnak taknya-nyála egybefolyt, és milyen furcsa, hogy képernyőn az ilyen látványt alig-alig bírom elviselni. Voltak persze más problémáim is a Nagy fogyással, elég gyorsan átláttam, hogy itt aztán szó sincs szórakoztatásról, még a bulvár értelmében sem. Ez a műsor része a legpiszkosabb kereskedelmi versenynek.

Mindamellett ez volt az első olyan valóságshow, ami pozitív értékeket közvetített. A kitartásról szólt, az életmód változtatásról, meg arról, hogy igenis véghez lehet vinni lehetetlen feladatokat. Ilyen jellegű útmutatásra azért szüksége van az embereknek. Nem gondolja?

Én azt gondolom, hogy amit maga mond, az egy baromság. Öt hónapra besoroznak tucatnyi embert egy kiképzőtáborba, ahol mindenféle módszerrel leszednek róluk sok tíz kiló hájat. Ez elsősorban is azt sugallja, hogy korszerű módszerekkel, ripsz-ropsz átalakíthatod a testedet, amiről persze szó sincs. Ez nem népnevelés, ez népbutítás. Olyan légkört kellene teremteni ebben az országban, ami tényleg ráveszi az embereket arra, hogy érdeklődjenek a normális, egészséges életmód iránt. Finnországban jó sok évet szántak arra, hogy ezt magvalósítsák, és sikerült is nekik. Arról most ne beszéljünk, hogy mekkora különbség van a finn és a magyar mentalitás között, és arról se, hogy az átlag magyar lelkiállapota nem éppen alkalmas arra, hogy belevágjon egy élete végéig tartó programba, melynek olyan lényeges elemei vannak, mint a rendszeres testmozgás, az egészséges étkezés, a szabadidő igényes eltöltése, a rendszeres könyvolvasás és színházlátogatás … Jézusmária! Hol vagyunk mi ettől?

Mit értett az alatt, hogy ez a műsor része a legpiszkosabb kereskedelmi versenynek?

Mivel csak távolról néztem, mi folyik a Nagy fogyás körül, megkérdeztem néhány embert, aki információkkal is rendelkezik. Ezt a bizonyos „fogyási” piacot mostanáig a Schobert Norbi uralta. Nehogy már valaki azt higgye, hogy az a bizonyos Update módszer csak úgy hipp-hopp kipattant az agyából a mi kedves rendőrünknek, ennyire nem lehet naív senki.

Norbi könyvébe  belelapoztam, ott szépen fel van sorolva, miféle termékeket ajánl. A termékek mögött gyártók vannak, az igazán nagy profitot ők kaszálják. Norbi bent volt nálam a Storytv-ben, és bár nem mondta ki, de határozottan célzott rá, hogy az egyik leggazdagabb magyar (tehát az első százból az egyik), aki amúgy is érdekelt az élelmiszeriparban, eldöntötte, hogy újabb szeletet szerez meg a tortából. Innentől kezdve már nem olyan nehéz követni a történteket. Kellett szerezni egy kihívót, erre tökéletesen megfelelni látszott Béres Alexandra.

Mint a középkorban, amikor a hadvezérek megegyeztek a csata helyszínében, szinte ugyanígy találták meg a párbaj helyszínéül A nagy fogyás című műsort, melynek aztán a licencét a jó ízlésű Kovács Kristóf meg is vásárolta. Ezután jöhetett az ütközet, meg jöhettek a piszkos eszközök. Feljelentés Norbi ellen a Gazdasági Versenyhivatalnál, melynek eredményeképpen be kell zúzni majd' tízezer könyvet. Norbit se kell félteni, ő rögtön megválaszolta, hogy az ellenfelek tiltott eszközöket használnak, zsírégetőt, étvágy elleni tablettát stb. A bulvár persze rápakolt erre rendesen, olvashattunk mindenről, májkárosodásról, kiszáradásról, és ami a legszebb, a műsor körüli orvosok még leleteket is kiszivárogtattak. Úgy undor az egész, ahogy van.
 

Szombaton, 1500-2000 feketébe öltözött fiatalember tartott rendezvényt a Hősök terén. A magyarok mellett angolok, németek és spanyolok is megemlékeztek a „Becsület Napjáról”. Volt még a téren több száz ellentüntető is, ők tarkóra tett kézzel, mellükre tűzött sárga csillaggal tiltakoztak a demonstráció ellen. Mi a véleménye?

Hát, nézze. Ebben az ügyben eléggé érintett vagyok, mert az apám 1945. február 11-én, a kitörés napján éppenséggel a várban volt. Nem szívesen emlékezett soha arra a napra, de azért úgy nagyjából elmondta, hogy mi történt.

Egy neonáci német demonstráló azt mondta az újságíróknak, hogy a német katonák a magyarokban „igaz fegyvertestvérekre” leltek.

Hát, az én apám nem így emlékezett. Ő egyébként légvédelmi tüzér volt, ha jól emlékszem, tizedes, vagy szakaszvezető. Amikor a várat körülzárták, akkor már nem repülőre, hanem harckocsikra lőttek, aztán amikor elfogyott a lőszer, egy kézigránáttal hatástalanították az ágyút. Az apám szerint egyáltalán nem keveredtek össze a német fegyveres SS katonái a magyar honvédekkel. A németek tudták, hogy mi vár rájuk, a kitörés előtt a sebesültek egymást lőtték agyon, nehogy a szovjetek kezébe kerüljenek. A magyarok nem is vettek részt a kitörési kísérletben. Az apám, néhány bajtársával valahol az Ostrom utcában egy pincében húzta meg magát, ott estek hadifogságba. Aztán levitték őket az alagút környékére, az apám szerint az volt élete legszörnyűbb éjszakája. Az oroszok egész éjszaka géppuskázták bele a Dunába az elfogott német SS katonákat. A magyar hadifoglyokat nem bántották.

Végül is, mi a véleménye a megemlékezésről?

Az, hogy azok a magyar fiatalemberek, akik elmentek a Hősök terére, szerintem soha nem tanultak történelmet. A németekkel nem foglalkozom, legfeljebb annyiban, hogy otthon talán meggondolnák, hogy érdemes-e, szabad-e náci jelképekkel masírozni. Visszatérve a magyarokra, valahol az általános iskolában kellett volna megtanulniuk, hogy Magyarország üzent hadat a Szovjetuniónak és magyar katonák nyomultak előre egészen a Donig. Szerintem az apám meg a társai egyáltalán nem hősök voltak, hanem balek áldozatok. Mondhatná erre valaki azt is, hogy az apámék az „utolsó töltényig harcoltak”, de szerintem ez nem meggyőződés, hanem jellem kérdése. A magam részéről betiltanám ezeket a demonstrációkat, vagy csak városon kívül engedélyezném, ahol nincs nézőközönség.

Mit szól az MSZP-s politikusok elleni Molotov-koktélos támadásokhoz?

Én a magam részéről értetlenkedem. Tulajdonképpen egyetlen egy dolog biztos, mégpedig az, hogy ezek az akciók feltételezik egy szervezet létét. Itt nem egy elmebeteg akciózásáról van szó, ezeket a támadásokat koordinálták, megszervezték.

Lázár János, a Fidesz sajtótájékoztatóján azt mondta, hogy a rendőrség vagy nem tud, vagy nem akar lépéseket tenni a terrorgyanús ügyekben. Az Országgyűlés Rendészeti Bizottságának elnöke szerint a tehetetlenség azt a gyanút is keltheti, hogy ezen ügyek mögött a legmagasabb kormányzati körökig nyúló provokációs szándék állhat.

Teljesen egyetértek Lázár Jánossal. Egészen biztos, hogy valamelyik kormányülésen döntöttek arról, hogy Molotov-koktélos támadásokkal kell elterelni a figyelmet az országos gondokról. Feltételezésem szerint volt egy kis vita arról, hogy jugoszláv gyártmányú kézigránátot dobjanak-e, de ezt leszavazták és maradtak a Molotov-koktél mellett, ami ugyebár mégiscsak egy bevált magyar eljárás.

Igazi vita csak akörül robbant ki, amikor a kormánynak arról kellett dönteni, hogy kiket támadjanak meg. Szerintem maga Gyurcsány Ferenc javasolta azt, hogy sorsoljanak, mert az az ötlet, hogy önként jelentkezőket keresnek, az azért időbe kerül. Mégse normális, hogy a képviselő első lelkesedésében jelentkezik, hogy ő nagyon szívesen felajánlja a kertjét vagy az előszobáját egy ilyen támadásra, de aztán elkezd egyeztetni a feleségével, netán az anyósával, aztán a végén esetleg még visszalép. Úgyhogy a kormány maradt a sorsolásos megoldásnál, sőt arról is döntöttek, hogy folytatni kell a „beporzást” is. Szerintem március kilencedikéig további politikusoknak küldenek levélborítékban fehér port, de most már figyelni kell, mert amatőrök is részt vesznek a játékban. Legutóbb valakinek barna port küldtek.

Maga viccet csinál ebből az egészből!

Én? Én csak végiggondoltam azt, amit az Országgyűlés Rendészeti Bizottságának elnöke nyilatkozott.

Borókai Gábor a Heti Válasz főszerkesztője válaszolt magának a lapjában. Lényegében azt írja, hogy neki nem lehet feladata, hogy mondjuk, Széles Gábort lebeszélje arról, hogy megossza a nyilvánossággal azt a felvetését, miszerint Orbán Viktor Kossuth reinkarnációja, ő pedig magát Hunyadi Jánoshoz és Görgey Artúrhoz hasonlítja. Nem nagyon érti, hogy miben hibázott, hiszen Széles Gábor látta és láttamozta az interjú végleges szövegét.

Elöljáróban szeretném megjegyezni, hogy Borókai Gábort kedvelem és tisztelem, a Heti Választ pedig a jobboldal egyetlen olvasható lapjának tartom. Ami a vitánkat illeti, az akörül forog, hogy egy lap, illetve főszerkesztője miképpen szólhat bele a politikába.

Szerintem – és ezt írtam a blogomban – például úgy, hogy helyt ad vitatható, vagy éppen nevetséges gondolatoknak. Az újságíró felelőssége szerintem nemcsak abban áll, hogy száműzi lapjából a szélsőséges gondolatokat, de nem ad helyt a nevetségeseknek sem. Aztán a harminc éves újságírói gyakorlatom arra is megtanított, hogy az interjúalanynak nem szabad megadni a lehetőséget arra, hogy a beszélgetés tárgyától eltérve pusztán saját, személyes indulataitól vezérelve támadjon meg másokat, akiknek ráadásul nincs lehetőségük a válaszra. Borókai Gábor igazi válasza az lett volna, ha megkérdezi Járai Zsigmondot arról, hogy Surányival együtt valóban ő járta-e ki Orbánnál, hogy Széles ne kapjon állami garanciát az oroszországi busz exporthoz.

A Heti Válasz azt is megkérdezhette volna Járaitól, hogy az MNB elnökeként milyen megfontolások alapján alakította a forint árfolyamot és, hogy tudott-e arról, hogy 2002 végén Széles Gábor szívesen leváltatta volna őt Medgyessyvel a jegybank éléről. Szerintem Borókai Gábornak ezeken a kérdéseken kellene elgondolkodnia.

    De hát maga nem ezekre a szakmai kérdésekről írt, hanem arról, hogy ha valaki hülyét csinál magából, azt a főszerkesztőnek meg kell akadályoznia.

    Bocsánat, de ezek a dolgok összefüggnek. Tisztázzunk valamit. A pártatlanság egyebek közt azt is jelenti, hogy annak, akit megtámadtak, ésszerű határidőn belül meg kell adni a lehetőséget arra, hogy hasonló feltételek mellett válaszolhasson. Borókai Gábor abban téved, hogy én az egyetemi hallgatókkal nem azt akarom elhitetni, hogy az ideális főszerkesztő „baráti telefonbeszélgetések során érdekes és érdemleges részt” kihúzathat-e a kész szövegből, hanem azt, hogy az újságíró, illetve főszerkesztő tartozik-e valamiféle felelősséggel azért, ami a lapjában megjelenik, és ha igen, akkor mit jelent az a két fogalom, hogy „felelősség” és „politikacsinálás”.

Cserni bíró egy rendőrt elítélt, egy másikat pedig felmentett a 2006 szeptemberében, a kőbányai rendőrkapitányságon történt bántalmazások miatt. A bíró kimondta, hogy a rendőrök egy része biztosan hamisan tanúskodott.

Rengetegen kommentálták az esetet és többen is elmondták, hogy rendőr még soha nem tanúskodott rendőr ellen. Ezen aztán jól fel is háborodtak sokan. Ki ne tudná, hogy a műhibaperekben szinte ugyanez a helyzet, lámpással is alig találni olyan orvost, aki szakvéleményével hozzájárulna ahhoz, hogy kollégáját elmarasztalják, legfeljebb az egészen nyilvánvaló ügyekben ítélnek el orvosokat. Ugyebár itt a „mundér becsületéről” van szó, ez egy létező dolog.

A rendőrök általában – mint a filmekben – párban járnak, szinte többet vannak együtt a társukkal, mint a feleségükkel. A Büntető törvénykönyv egyébként lehetővé teszi, hogy aki nem akar, az nem kötelezhető arra, hogy közvetlen hozzátartozója ellen valljon. Nyilván a legalapvetőbb emberi ösztönről van szó, és ez így helyes. Hogy egyik rendőr miért nem vall a társa ellen … hát azért nem, mert ő is ember. Ezzel nem akarom felmenteni a rendőröket, csak azt akarom mondani, hogy borzasztó nehéz ebből a csapdahelyzetből egy rendőrnek kimászni.

Cserni bírót is megértem persze, borzasztó lehet a bírónak az, hogy tisztában van ugyan az igazsággal, de mégsem hozhatja meg a megfelelő ítéletet, mert nincs bizonyíték, a tanúk hallgatnak. Amúgy a korrupt zsaru rosszabb a legelvetemültebb bűnözőnél. A baj az, hogy ezek a korrupt zsaruk csak az amerikai filmekben nyerik el méltó büntetésüket. A film címére már nem emlékszem, de arra igen, hogy a korrupt zsarut Denzel Washington játszotta és megkapta a magáét. Amúgy ez is tipikus amerikai csavar, már eljutottak odáig, hogy a korrupt zsarut egy borzasztó jóképű, szimpatikus fekete színészre bízták. Harminc éve ezt nem merték volna megtenni, üvöltött volna a kórus, hogy „mocskos rasszisták” a filmesek. Megjegyzem, jó volna már végre egy korrupt cigány rendőrtisztet látni egy magyar filmben és becsületes, szorgalmas cigány nyomozót az utcákon. De hát, ez nem Amerika!

28 éves korában meghalt Heath Ledger. A boncolás alapján a halál oka nem megállapítható, de az biztos, hogy a lakásában öt különböző nyugtatót találtak a rendőrök, köztük Xanaxot és Valiumot. Állítólag alvásproblémái voltak. Én nehezen hiszem el, hogy véletlenül adagolta volna túl magát. Ön mit gondol?

Rengeteg ember szenved alvásproblémákkal. Szerintem a nyugdíjas váltókezelőtől az Oscar-díjas rendezőig bárki küzdhet ezzel a problémával. Azt pontosan tudom, hogy a médiában rengetegen vannak, akik nyugtatókon, antidepresszánson élnek, különben nem tudnák elviselni… nem is tudom, hogy mit.

A múltkor, amikor arról írt, hogy egy köztudottan beteg ember garázdálkodik a magyar közéletben, sokan találgatták, hogy kire gondolt.

    A politikusok közül mindenki tudja, hogy ki ez a személy, de nevet nyilván senki sem fog mondani. Az biztos, hogy nem a kómában fekvő Toller Lászlóról, illetve az orvosi kezelés alatt álló Horn Gyuláról van szó.

    Hát, akkor kiről?

    Mielőtt erre válaszolnék, azért visszatérnék a múltkori beszélgetéshez. Emlegettem Szentágotai Jánost, aki mélyreható következtetéseket vont le egy akadémiai ülésen, amikor a szemközt ülő aggastyánkorú akadémikusnak alvás közben hosszasan csöpögött az orra. Nem szeretném, hogy ha egyetlen akadémikus is megsértődne, hiszen csöpöghet az orra az aggastyánkorú vízvezeték szerelőnek, hajóácsnak és traumatológusnak is.

 Nemrég megjelent egy videofelvétel, amelyen Fekete Pákó náci karlendítéssel élteti Hitlert és Szálasit, ráadásul szidja a romákat. A nigériai énekes úgy nyilatkozott, hogy azért kényszerült erre a tettre, mert félt a jobboldali internetes rádió embereitől. 

Hát, ez a magyar valóság! Hozzátartozik a sztorihoz, hogy Pákó szövege megért fél oldalt a Blikknek. Győrik L. Ferenc a következőket írja: „Az énekes hamar tisztában lett azzal, hogy becsapták és rasszisták foglya lett. A beszélgetés alatt az egyetlen célja az volt, hogy ép bőrrel megússza a kalandot.” Amikor ezt olvastam, a gyomrom összeszorult, nem is tudtam befejezni a reggelimet. Maga a történet egyébként teljesen hiteles. Pákó az Oktogonon találkozott a későbbi túszejtőkkel, egyáltalán nem volt feltűnő, amikor Pákó bemutatkozott a hét talpig feketébe öltözött bőrfejűnek, akik megveregették a vállát, hogy ne félj Pákó, mi nem vagyunk rasszisták, csak szeretünk úgy öltözni. Szóval, fényes nappal az Oktogonon hét feketébe öltözött körbe fogott egy feketét és minden feltűnést mellőzve elvitték a fiút egy stúdióba, ahol tíz oldalas írást nyomtak a kezébe zsidókról, négerekről, szocialistákról, de ami még ennél is szörnyűbb, vodkát is itattak vele és nagyon szépen megkérték, hogy szeresse Hitlert.

Egy kicsit még zsidózott Pákó, erre megtapsolták és ujjongtak, és ez a mozzanat az, ami miatt én mindent elhiszek, mert teljesen normális, hogy Fekete Pákót Magyarországon megtapsolják, és ujjongva ünneplik. Legyünk hálásak a Blikknek is, mert a lap gondosan lefotózta azt a Hitlert ábrázoló pólót, amelyet emlékbe adtak Pákónak.

Nem gondolja, hogy van felelőssége ebben az ügyben? Ugyanis az említett rádió, a Bombagyár, a Kuruc.info nevű portálhoz áll közel, akik épp az ön blog bejegyzése nyomán kezdtek érdeklődni Pákó iránt.

Erről nem tudtam, de nem is érdekel. A Bombagyár meg a Kuruc.info nem feltétlenül rám támaszkodik, ha gyűlöletének alanyt keres. Előbb-utóbb várható volt, hogy találnak maguknak egy színes bőrűt, akit azért is könnyű gyalázni, mert az a különféle médiaszerepléseivel épp eléggé felhívta magára a figyelmet. Egyébként Fekete Pákó védelmében mondom, hogy szegény tényleg megkérdezte az Activity szerkesztőit, hogy behozhatja-e a műsorba a „csoki faszt” és amikor azok bólogattak, akkor szabadult el a pokol. Mellesleg mennyivel rosszabb Fekete Pákó Győzikénél, aki a Blikknek ugyanebben a számában címlapra került azzal, hogy új gyomorgyűrűt kapott, mert megint visszahízott.

Miért nem akar a futballról beszélni? Szerintem volna miről. Az MLSZ múlt keddi rendkívüli ülése – ahogy az újságok írják – bohózatba illett. Aztán az se semmi, ami a Fradi körül történik. Nincs véleménye?

    Hát, nem nagyon. A rendszerváltás után több mint egy évig voltam az MLSZ szóvivője. Ezt a testületet azóta se tudom komolyan venni. Most ugye az a téma, hogy ki legyen a szövetségi kapitány, jöjjön egy külföldi, vagy maradjon Várhidi Péter. A napokban volt egy érdekes beszélgetésem. Olyasvalaki volt az irodámban, aki „közel van a tűzhöz”. Nos, nagyjából a következőképpen foglalta össze mi a probléma Várhidivel. Előrebocsátom, hogy a beszélgetőtársam ugyan a magyar futball egyik kimagasló alakja, de nem kifejezetten a szavak embere. Ilyesmiket mondott: …Szerinted, hogy néz ki ez a srác? … Valamit már alakított a frizuráján, de a haja meg a bajusza tiszta katasztrófa! … Szerinted, hogy öltözködik? A Matheus az úgy öltözködött, mint egy igazi úr. A Lotharon minden a helyén volt, zakó, ing, nyakkendő. Ez a Péter még állni se tud rendesen a kispad mellett. Szerinted úgy néz ki, mint egy sportember? Akármilyen rendes fiú, mégis csak görnyedt. Egy szövetségi kapitány mégis csak valaki! Ha végignézed a világ vezetőedzőit, azt látod, hogy így, vagy úgy, de jól alakítják a szerepüket. Ez a Várhidi srác egy rakás szerencsétlenség …

Hát, valahogy így lehet összefoglalni azt, amit a látogatóm elmondott, és hozzá kell tennem, hogy egyáltalán nem a rosszhiszeműség beszélt belőle. Én már csak azért is kedvelem Várhidit, mert a papája révén is az Újpesthez kötődik, de abban van valami, hogy nem szerencsés, ha a szövetségi kapitány arcára kiül a rémület, vagy a bizonytalanság. Számomra az ideális magyar szövetségi kapitány természetesen Baróti Lajos bácsi és nemcsak azért, mert sikeres volt, hanem azért is, mert ő egyszerre testesítette meg a sportembert és a kifogástalanul öltözködő úri embert. Lajos bácsi nem gesztikulált, nem rohangált le-föl a partvonal mellett, benne volt valami, ami megkérdőjelezhetetlen tekintélyt kölcsönzött neki.

Biztos, hogy nem a külsőségek számítanak, de abban azért van valami, hogy ha odaképzeljük Baróti Lajost Várhidi Péter mellé, akkor tényleg elgondolkodtató, hogy ez a fiatalember rendelkezik-e azzal a szakmai felkészültséggel, ami ehhez a poszthoz kell, és tényleg olyan karizmatikus egyéniség-e, akit a játékosok egyrészt imádnak, másrészt felnéznek rá. Félreértés ne essék, nem a Kisteleki vezette gittegyletet védem, csak elmondtam amit hallottam.
   
    Beszéljünk a Fradiról.

    Nézze, ebben az ócska magyar futballban évről-évre két olyan meccs volt mindössze, amire mindenki várt, ez pedig a Fradi és az Újpest két bajnoki meccse, az meg már csak hab volt a tortán, ha összefutottak a kupában. Most már ez sincs. Nem a balhé hiányzik nekem, hanem az az egyedi hangulat, az a feszültség, amely a két csapat meccseit jellemezte hosszú évtizedeken át.

Szóval a Fradira szüksége van a magyar focinak. Ami viszont a meghívásos pályázatot illeti, remélem, hogy a Nemzeti Vagyongazdálkodási Tanács most már sikeresen ír ki egy meghívásos pályázatot. Akkora a nyilvánosság a Ferencváros 6 + 2 hektáros ingatlana körül, hogy nem hiszem el, hogy át akarnák játszani az ingatlant valakinek. Jogászkodni se akarok, de tudomásul kell venni, hogy egy pályázatnak vannak formai és tartalmi kritériumai. Ha egyszer az illetékesek úgy döntöttek, hogy mondjuk a Fradi részvényei nyolcszázmillió alatt nem eladók, akkor a pályázónak ezt tudomásul kell venni és nem mondatja azt, hogy ezt a pénzt csak akkor fizeti majd ki, ha ilyen meg olyan feltétel teljesül. Tényleg jó volna, ha egy brit befektető nekiállna stadiont és csapatot építeni, mert ez az egyetemes magyar futball érdeke.

Nagy érdeklődést keltett a korábban közzétett két egyetemi dolgozat. Most már árulja el, melyik lett az ötös?

    Természetesen az „A”. A tippelők nagyon nagy többsége el is találta, hogy melyik a jeles dolgozat, szerintem nem volt nehéz. Egyébként elég gyenge eredmények születtek, ami azért szomorú, mert mielőtt kiosztottuk volna a vizsgalapokat, világosan megmondtam, hogy nekem három-négy mondat bőségesen elegendő. Azt is megmondtam, hogy nem különösebben érdekel a lexikális tudás, ezért aztán szabadon használhattak a hallgatók minden jegyzetet. A vizsga végén egy lány odajött hozzám és azt mondta, hogy nem volt fair tőlem, hogy ilyen rafinált feladatot adtam nekik, ahol gondolkodni is kell. Na már most, hogy ha csak egy hallgatói is különösen végiglapozta volna a jegyzetét, alig kétszáz oldal az egész, biztosan megtalálta volna azt a fejezetet, amelynek a következő a címe: „A hírműsorokkal szemben támasztott szakmai-etikai követelmények.”
„1.Nem közvetíthetnek elhamarkodott feltételezéseket, demagóg értékítéleteket.
2.    A hírműsorok nem teremtik, hanem közvetítik az eseményeket.
3.    Megengedhetetlen, a valóságban össze nem tartozó hírek manipulatív egymás mellé szerkesztése.”
A hét pontból ezt az első hármat kellett volna kimásolni a jegyzetből. Szerintem nem nagy kunszt. Hát, ennyi.

    Többen felvetették, hogy nem volt túl etikus közölni ezeket a dolgozatokat az érintett diákok beleegyezése nélkül. Mit gondol, fair volt?

    Persze. Nézze, a dolgozatírók neve természetesen nem került fel az internetre, innentől kezdve nincs miről beszélni. Egyébként magamtól nem nagyon jutott volna eszembe a dolgozatok nyilvánosságra hozatala, de biztosan maga is tud arról, hogy Ormos Mária, kiváló történész-akadémikus abbahagyta a tanítást az alapképzésben, mert a középiskoláinkból kikerült diákok felkészültségi szintje szinte a nullával egyenlő. Miért ne volna tanulságos, hogy mire képesek a kommunikáció szakos hallgatók? Szerintem még az elégtelen dolgozat is azt bizonyítja, hogy ezek a diákok tanulnak, tanulnak, de amikor valamiféle kreativitásra, egyéni gondolatra volna szükség, akkor már baj van.

Általában is igaz, amit Ormos Mária mond és ír, miszerint egyre rosszabb az egyetemre bekerülők színvonala. Csak nehogy úgy tűnjön, hogy én a saját hallgatóimon verem el a port. Ez a magyar valóság. Megnyugtatásul azért közlöm, hogy az utolsó UV-n merő óvatosságból már csak felsorolásokat és definíciókat kérdezek, úgy hogy szó sincs valami nagy drámáról. Egyébként a Népszabadság védelmére azt még fel kell hozni, hogy az MTI-től vette át az idézett szöveget, bár az iménti felsorolás hatodik pontja szerint „a médium akkor is viseli a felelősséget, ha a hírt utánközlésként bocsátotta ki”.

Ötrendbeli hamis vád miatt nyomozást rendelt el a budapesti ügyészség E. Zsanett ellen. Emlékszem, rögtön a botrány kitörése után, ön a Mokkában azt mondta, hogy nagyon valószínűtlennek tartja a lány vádjait.

Természetesen csak a megérzéseimre hagyatkozhattam és azok most is bejöttek. Harminc éve vagyok újságíró, ez alatt az idő alatt rengeteg gyanús üggyel találkoztam, számtalan panaszos levelet kaptam, volt alkalmam beszélgetni sok vádlottal és vádaskodóval. Pár éve egy alföldi kisvárosban, köztiszteletben álló idős tanárember akasztotta fel magát, mert néhány egykori tanítványa pusztán bosszúvágyból terjeszteni kezdte, hogy a tanár úr pedofil. Volt egy amerikai film – a címére már nem emlékszem – arról szólt, hogy egy fiatal egyetemi oktatót egy bulin csapdába csalja az egyik tanítványa. A lány az együttlét után megrongálja a ruháját, összekarmolja magát csak azért, hogy bosszút álljon egy rosszul sikerült dolgozat miatt. Nem dolgom Zsanettet minősíteni, de az azért elgondolkodtató, hogy néhány vádja elég volt ahhoz, hogy lefejezzék a magyar rendőrséget. Szerintem röhej ami történt.

Ön szerint elítélik Zsanettet?

Nagyon remélem. Egyébként azt is remélem, hogy nem kap súlyos büntetést, mert nem az a lényeg. A lényeg az, hogy az ítélet valamilyen mértékben precedens értékű lesz és talán visszatartó ereje is lesz. Kíváncsi vagyok, ad-e ki közleményt a Fidesz alelnöknője, Pelczné Gál Ildikó, meg Morvai Krisztina. Elképesztő, hogy azok után ami történt, még komolyan veszi őket valaki. 

Növényi Norbertet csalta a szerelme, Bochkor Gábor gyermeke megkapta az útlevelét, Gesztesi Károly pálinkával dörzsölte be a sírdogáló Panka ínyét. Maga miért nem beszél soha a családjáról, meg a magánéletéről?

    Nincs hozzá gusztusom. Se nekem, se a családomnak. Néha az unokákkal lefényképezhetnek, de akkor se a bulvár számára, legfeljebb nívósabb magazin jöhet szóba. Az is csak azért, hogy a gyerekek majd egyszer elővehessék a fényképeket.

    Ezt csak azért hoztam szóba, mert az előbb elszólta magát és mesélt arról, hogy a legkisebb unokával, a Zsófival fényképezkedtek néhány napja.

Borzasztó tanulságos volt az egész. Zsófi nagyon érdeklődő, de még csak hároméves és utálja a felhajtást. Amikor a szülei elhozták a fotós műtermébe, körülnézett, aztán közölte, hogy menjünk haza, mert ő úgyse engedi magát lefényképezni. Félórát próbálták győzködni, csokival megvesztegetni, de nem, és nem. Így aztán abba maradtunk, hogy talán a lakásunkban, a megszokott környezetben, össze lehet hozni néhány felvételt. Az első három órában kb. másfél percet töltött az ölemben, a fotós majdnem idegösszeomlást kapott. Aztán a nagyanyjának eszébe jutott a megoldás.

Miért nem játszottak Zsófival? A gyerekek olyankor nem figyelnek a külvilágra.

A Zsófi figyelt. Az anyja meg az apja az összes kedves játékát odakészítette, de ahogy meglátta a fényképezőgépet, már durcás lett.

Mit talált ki a nagymama?

Hát, ez az! Szólt a Zsófinak, hogy mehet számítógépezni. Most szólok, hogy nem szeretném ha félreértenének, nem arról van szó, hogy a Zsófi zseni és most én őt magasztalom, a jelenség a fontos. Az történt, hogy átvonultunk a dolgozószobámba és a Zsófi rávetette magát a számítógépre. Novemberben volt hároméves. Beindított, belépett, megkereste a Word ikonját, idelépett, odalépett az egérrel és pillanatok alatt elővarázsolt egy rakás ábrát.

Válogatott a betűtípusok között és addig pörgetett, amíg megtalálta a kedvenc virágját. Nagyított és kicsinyített, aztán színezett, aztán gondosan megnézte a nyomtatási képet és nyomtatott. Balkézzel felnyúlt a nyomtatóhoz, de oda se nézett, már tudta, hogy hol jön ki a papír. Aztán kikapcsolta, ahogy a nagykönyvben meg van írva. A nagyanyján kívül mindenki csak álmélkodott. A fotós hölgynek ugyancsak hároméves a fia, azt mondta, hogy fizikai képtelenség, hogy ezzel a pici kézzel, hogyan lehet ilyen gyorsan és hibátlanul dolgozni az egérrel. Őszintén szólva nem tudom, hogy normális-e, hogy a gyerek délutánonként veszi a cipőjét, elköszön a szüleitől, leballag a lépcsőn hozzánk, bekopog az ajtón és azonnal ráveti magát arra a nyomorult gépre, amelyhez én szinte nem is értek. Én maximum a híreket nézem meg a monitoron, meg az e-maileket. Az a gyanúm, hogy nem tesz jót egy hároméves gyereknek a számítógépezés.

És mi van a többi játékkal?

Persze szeret játszani a babájával, a Sárával, meg ezernyi más játéka van, de igazából csak a dominó meg a kártya tudja lekötni. Van egy távirányítású gyönyörű piros Ferrarija is, azt karácsonyra kapta tőlem.

Na és, azzal játszik?

Nem. Azzal én játszom.

Az asztalán még mindig ott van a Heti Válasz múlt heti száma. Ahogy látom a Széles Gáborral készített interjúnál maradt kinyitva.

    A Heti Válasznak ezt az interjúját tanítani fogom az egyetemen. Az egész interjú borzasztó érdekes, de szakmai szempontból borzasztóan izgalmas a közvetkező részlet:

 „” - Három éve azt mondta egy Playboy-interjúban: „hadvezéri késztetéseim vannak”. Hogyan lehet ezt kiélni békés viszonyok között?

- Annyira azért nem erős a dolog, hogy ki kellene élni. Örülök, ha este hazavágódom munka után. De állítólag erősségem a stratégiaalkotás, és a helyetteseimre is úgy tekintek a vállalatcsoportoknál, mint ragyogó képességű tábornokokra. Szeretem a történelmet, ennyi. Orbán Viktort például Kossuth reinkarnációjának tartom – meggyőződésem, hogy a magyarságnak csak két nagy szónoka volt: az egyik Kossuth Lajos, a másik Orbán Viktor. Ám ha magamról kell beszélnem, legfeljebb a törökverő Hunyadi János vagy Görgey Artúr jöhet szóba.

- Ezzel vajon most jót tett Orbánnak vagy rosszat?

- Ez a véleményem. Kiváló elmének tartom, a jobboldal páratlan képességű szellemi vezetőjének.

- Lezsák Sándorral vagy Csoóri Sándorral a rendszerváltás óta baráti viszonyban van, Orbán Viktor viszont évekig kerülte önt.

- Már a hatalomra kerülése előtt személyes kapcsolatban álltam Orbán Viktorral. Volt, hogy egy napig ültünk a motorcsónakomban a Balatonon, csak ebédelni szálltunk ki. 1998-ban aztán elkezdték sugdosni neki – Surányi György akkori jegybankelnökre és Járai Zsigmond pénzügyminiszterre gondolok –, hogy nem szabad buszokat szállítani Oroszországba állami garanciával, mert az orosz gazdaság össze fog omlani, fizetésképtelen lesz. Ebből, ha közvetve is, konfliktusunk támadt Orbánnal. Aztán megbeszéltük a dolgot, és az elmúlt egy évben szoros együttgondolkodás alakult ki köztünk. És, ha nem tévedek, Oroszország sem omlott össze. „”

Mi ezzel a probléma? Széles őszintén elmondta, amit gondol.

Azért álljunk meg! Az újságírónak is van felelőssége! Nem kétlem, hogy a Heti Válasz szó szerint azt írta le, amit Széles mondott. Megjegyzem, mindig bosszant, ha magnó nélkül jönnek hozzám interjút készíteni, pontosan az ilyen esetek miatt. Visszatérve Széleshez, valószínű, hogy ő tényleg úgy gondolja, hogy a magyarságnak csak két nagy szónoka volt, az egyik Kossuth Lajos, a másik Orbán Viktor. Szerintem még egy nyolcadikos diák is megkérdezné, hogy mi van, mondjuk Deák Ferenccel? Szerintem az történhetett, hogy Szélessel nem olvastatták el az interjú végleges szövegét, ez pedig már a főszerkesztő, Borókai Gábor felelőssége.

Hogyhogy az ő felelőssége? Mindenki úgy csinál hülyét magából, ahogy akar.

Ez nem egészen így van. Itt egy politikai játszmáról van szó! Széles Gábor gründolt magának egy médiavállalkozást, újsággal, tévével. A Magyar Hírlap és az Echo TV szélsőségesebb, mint a Magyar Nemzet meg a Hír TV. Borókai felelőssége azért nagy, mert Széles Gábor a Heti Válasznak éppen abban a számában csinál hülyét magából, amelyben Lendvai Ildikó és Navracsics Tibor szópárbajt vív egymással. Ezért fontos, hogy benne maradt a szövegben az a mondat, amelyben Széles kijelenti, hogy őt legfeljebb a törökverő Hunyadi Jánoshoz, vagy Görgey Artúrhoz lehet hasonlítani.

De hát, ha ő így gondolja!

Akkor a főszerkesztőnek, Borókainak barátian azt kellett volna tanácsolnia a mi szerény milliárdosunknak, hogy „Te Gábor! Szerintem ezt inkább hagyjuk ki, mert még félreértik.”

Miért kellene Szélest védeni saját magától?

Azért, mert Borókai itt belekavar a jobboldalon folyó politikai játszmákba. Nemcsak arról van szó, hogy mitől nem védi meg Szélest, mert az lehet, hogy Széles Orbán Viktort „kiváló elmének, a jobboldal páratlan képességű szellemi vezetőjének” tartja, de egy jó ízlésű újságíró ezen nem röhög, hanem szépen kihúzza, mint ahogy azt a mondatot is, hogy Széles már a hatalomra kerülése előtt olyannyira személyes kapcsolatban állt Orbán Viktorral, hogy egy napig ültek Széles motorcsónakjában és csak ebédelni szálltak ki.

Ha egyszer Széles Gábornak ez egy maradandó élmény, akkor maga ebbe ne szóljon bele!

Lehet, hogy maga nem érti, de ez tényleg szakmai kérdés. Van itt azért más is. Idő hiányában most csak a Borókai felelősségét emlegetném. Folydogál a beszélgetés, szóba kerül sok minden, és mit ád isten: a Heti Válasz arra is lehetőséget ad Szélesnek, hogy belerúgjon egyszer-egyszer Járai Zsigmondba, Orbán volt miniszterébe, aki aztán nagyon független jegybankelnök lett. Járai nem rég megjelent könyvét emlegeti a riporter, amiben felemlegeti, hogy Széles 2002 végén a lemondatása mellett szállt síkra. Széles erre még rátesz egy lapáttal azzal, hogy ha ő Medgyessy helyében lett volna, biztosan megakadályozta volna a rossz árfolyam-politikát, akár Járai lemondatása árán is. Az interjú végén kiderül, miért utálja Járait. Azért, mert „1998-ban elkezdték sugdosni neki, (Orbánnak) hogy nem szabad buszokat szállítani Oroszországba állami garanciával, mert az orosz gazdaság össze fog omlani, fizetésképtelen lesz”.

Mi ezzel a baj? Széles Gábor azt mond, amit akar, azt támad, akit akar, mi a gondja ezzel?

Mindössze annyi, hogy Járai a Fidesz-tábor leghangosabb szónoka. Az egykor magát függetlennek kikiáltó jegybanki elnök gátlástalanul nyilvánosságra hozza, hogy mi lakik a lelkében. Ráadásul, a Fidesz elnöksége létrehozott egy befektetői konzultációs tanácsot, Járai Zsigmond vezetésével és az már csak egy apró érdekesség, hogy Járai közvetlenül Orbán Viktornak tartozik beszámolni. A Heti Válasz a döntés után alig két héttel közli a Széles Gáborral készített interjút és innentől kezdve érdekes, hogy egy hetilap és annak főszerkesztője miként vesz részt a politikacsinálásban. Ez az, amit majd megbeszélünk a hallgatókkal.
 

Hétfőn a Blikk a következő főcímmel jelent meg: Megbukott Csiszárral az Activity … amit Szulák Andrea juttatott a csúcsra. Mit szól hozzá?

    Hát, a végével kezdeném. Andrea tényleg nagyon jó volt ebben a műsorban. Azt hiszem maga is kérdezte mit kerestem a bulvárműsorokban, például az Activityben. Az egyik válaszom éppenséggel az, hogy Andreával ezer éve ismerjük egymást és szerettem vele játszani. Ami a bukást illeti, egyáltalán nem biztos, hogy a műsort a Jenő buktatta meg.

    A számok mást bizonyítanak, alig fél év alatt nyolcszázezerrel csökkent az Activity nézőinek a száma, Szuláknál még két millióan voltak.

    Álljunk meg! Augusztusban még a TV2-nél dolgoztam, és ott voltam Jenőnél a második, vagy harmadik felvételen. Tudja, ezután jött a botrány a „csoki fasszal”.

Visszatérve a felvételhez, még aznap este mondtam a feleségemnek, hogy szerintem ez a műsor meg fog bukni. Jenő ugyanis nem a Szulák-féle műsort vezette, hanem annak egy újabb változatát. Biztosan emlékszik, hogy Szuláknál egymással szemben álltak a stúdióban a háromfős csapatok, a műsorvezető középen állt, így szemkontaktust tarhatott mind a hat játékossal. Az új felállásban erre már nem volt lehetőség, mert a játékosokat leültették egy-egy kanapéra, és éppen ezért a csapatok már nem tudtak egymással kommunikálni.

Szuláknál megállás nélkül ment a duma, a két versengő csapat alig néhány méterre volt egymástól, Andrea vezényelte a parádét. Szegény Jenőnek erre egyszerűen nem volt lehetősége, mert most a kérdések peregtek egymás után, ráadásul egy-egy kérdés között nem is volt idő poénkodásra. Még egyszer mondom, hogy én már augusztusban megmondtam, hogy tönkretették ezt a műsort.

    Ha maga ezt ilyen jól látta, miért nem látta ezt a TV2 menedzsmentje, vagy éppen a producer?

    A TV2-ben a Megasztáron kívül az utóbbi években minden műsor megbukott, illetve még a Mokkát lehet említeni, ami eddig még nem bukott meg. Az állapotokat jól jelzi, hogy a múlt héten rúgták ki a programigazgatót, Poich Lórándod. Az is a magyar állapotokat jelzi, hogy a helyére egy volt RTL-es, Gyöngyössy Bence került.

Várdy Zoltánnak, az új vezérigazgatónak fogalma sincs a televíziózásról! Egy dolog, hogy jó kereskedő és képes mindent eladni, szecskavágótól a tévéreklámig, de ez nem jelenti azt, hogy ért is ahhoz az áruhoz, amit értékesít. Ami meg a producert, Kovács Kristófot illeti, egyáltalán nem gondolom, hogy tehetségtelen volna, szerintem egy az egyben megfelel szegény Árpának. Tudja mi bennük a közös? Éppen az, ami miatt a műsorokat otthagytam. Árpa a Csaó Darwinjában faszformára faragtatta a téliszalámit, Kovács Kristóf az ő Activityjében szó nélkül hagyta, hogy Fekete Pákó „csoki faszt” osztogasson. Úgy tűnik a pénisz iránti vonzalom közös ebben a két srácban és ezt Várdy Zoltán egészen jól tolerálja.