Havas Henrik

Márai, az unalmas írás és a tömegiszony

2008. március 17., 09:25 Módosítva: 2009.04.18 13:11
0
14 hozzászólás

Egyre erősebben érzem, hogy nagyon sok a közös bennem és Máraiban. Pontosan azt érzem, amit ő 1946 februárjában, „Unom én az írást. Írni fogok, amíg élek, de unom már. Túl sokat írtam, ismerem sok fortéját, csínját-bínját, unom. Ha lenne módom, abbahagynám, elmennék diáknak. Hajlamom van erre.” Tisztára én is így érzem. Tulajdonképpen annyiban előnyöm van Máraival szemben, hogy elég sok mindenhez értek. Valamikor régen, másoddiplomásként kezdtem el a tanulást, történész szakon. Mint már említettem a latin az még csak ment volna, de az ógörögbe már beletört a bicskám, így aztán nem lettem történész. Fájdalom tölt el, ha belegondolok, hogy levéltáros lehetnék. Van abban valami romantikus, amikor egy levéltáros köhögve, TBC-sen lefújja a port egy több száz éves iratcsomagról. Történészként nem volna gondom, nem kellene lesnem, hogy alakul az euró árfolyama. Lehettem volna például ügyvéd. Már ha letettem volna a szakvizsgát, de erről is lemondtam, mert igazából nem lett volna kedvem tárgyalásról-tárgyalásra járni és amúgy is ciki, hogy az ügyvédek centrumszatyorban cipelik magukkal a talárt, és a folyosón húzzák magukra. Igazából talán még a politika vonzott, bele is vágtam, de nem vált be. Az első kormányülés szünetében például nem kaptam a büfében koffeinmentes kávét. Ott is hagytam az egészet. Így aztán összeszorított foggal ugyan, de csinálom azt, amihez igazán nincs is kedvem.  

Megjegyzem, hogy tényleg rengeteg a közös Máraiban és bennem. A kolléga 1946. február elsején pontosan arról ír, amin pár napja én is gondolkodom. Az ő szóleleménye a „tömegember”. Én se bírom a tömeget. Nézzük csak, mit ír Márai 1946-ban:

„Menetelő tömeg jön szemközt, zászlókkal, énekelve. Az Országház elé mennek, ahol most kiáltják ki a Köztársaságot. Ez a nap – állítólag – „történelmi”. Arra gondolok, hogy egyszer már megéltem ezt, ez a tömeg ezeken az utcákon pontosan így vonult a Parlament elé, hogy kikiáltsa a Magyar Köztársaságot. Akkor is az Internacionálét énekelték és vörös zászlókat is lengettek. Tizenkilenc éves voltam akkor.”

Megjegyzem, 1919-ben az Otthon-körben Karinthy is az Internacionálét dúdolta a következő szöveggel: „Ez a nap lesz a végső, hogyha nem, hát tévedtünk!” Végeredményben mindenkinek el kell számolnia a lelkiismeretével abban a tekintetben, hogy tett-e valami, akármilyen csekélyet is az emberiségért. Ebben a tekintetben eléggé rosszul állok, ma még egyetlen jócselekedetem se volt. Lemegyek a Duna-partra, keresek egy hajléktalant és elmesélem neki, hogy nekem se könnyű. Ez talán egy kicsit feldobja. Goethe négysorosa jut eszembe:

Hatvanszor ketyeg az óra

Ezer percnél több a nap

Gyermek, vedd hát fontolóra

Mit tehetsz egy nap alatt? 

Rajta, vegye mindenki fontolóra!

Szilvásy és az idegesítő újságok

2008. március 14., 15:43 Módosítva: 2009.04.18 13:11
0
7 hozzászólás

Rádiós pályafutásom a Magyar Rádió Hírszerkesztőségében kezdődött. Nemcsak híreket szerkesztettem, de egy héten egyszer lapszemlét is készítettem a Reggeli Krónikába. Hajnali fél háromkor kellett kelni, de megérte. Ha felvételről is, de mégiscsak beszélhettem a rádióban. Ma reggel a Duna-parti sétához újságokat vittem magammal, és most ebédidőben arra gondoltam, hogy készíteni kellene egy rövid kis lapszemlét.

Kovács Zoltán az ÉS-ben a szokásos első oldalas publicisztikájában természetesen a múlt vasárnapi népszavazással foglalkozik. A főszerkesztő a Hospodárské Noviny című cseh gazdasági és politikai napilapból idéz: „Szeretne-e Ön megszabadulni az adófizetéstől? Ilyen kérdést egy országos népszavazáson kizárólag csak: 1. vérbő populista; 2. nagyon is egyszerű gondolkodású ember; 3. kimeríthetetlen kőolajmezők szerencsés felfedezője tenne fel. (Kiemelés tőlem – K.Z.) Bolondságnak tűnik, de lényegében ezt a drámát éli át most Magyarország.” 

Kovács Zoltán így folytatja: „Mindezeken lassan már csak a külvilág csodálkozik, mi meg lassan elfogadjuk, hogy ennek így kell lennie.”

Igen ennek így kell lennie. Mert mi egy ilyen országban élünk. Ez csak most tűnt fel az ÉS főszerkesztőjének? Ki emlékszik arra, hogy a Nyugati pályaudvar melletti, a körút felett átívelő közúti híd annak idején kétfelől kezdett épülni, aztán az elemek ott középen nem értek össze? A vicc az, hogy az újságírók közül szerintem én voltam az első, aki a problémáról tudomást szerzett. A Múzeum körúton egy antikváriumban futottam össze egy régi ismerősömmel, aki mindjárt meg is hívott egy kávéra a szomszéd presszóba. Építészmérnökként dolgozott a nem tudom hányas számú Állami Építőipari Vállalatnál és nagyokat sóhajtva mesélte, hogy az a rohadt híd nem ért össze. Hümmögtünk egy kicsit, aztán pár nap múlva az összes újság címlapján viszontláthattam azt a hírt, amelyről én szereztem először tudomást. Az igazgat megvallva feltettem magamnak a kérdést, hogy miért nem én kürtöltem szét a hírt, miszerint a híd nem ér össze, de a válasz nem az volt, hogy elbaltáztam, hanem az, hogy én ebben a hírben semmi meglepőt nem találtam. Nem ért össze, hát nem ért össze.

Ez tehát egy ilyen ország. Szerintem Kovács Zoltán nem jár nyitott szemmel az utcán. A múltkor a Mechwart térnél kaptam pirosat és volt időm megfigyelni egy igazi magyar utcaseprőt. Az illető szájából egy csikk lógott ki, sepregetett a járdán. Jobb kezében seprő, balkezében hosszú nyelű lapát, és ahogy az várható volt, egy kétkerekű taligába beleszórta a frissiben összegyűjtött szemetet. Aztán kiköpte a csikket, gondosan eltaposta, majd tovább tolta a taligát. Ez Magyarország!  Egyébként pedig, ami a Hospodárské Noviny című cseh gazdasági és politikai napilap felvetését illeti, az a véleményem, hogy a szerző teljesen járatlan a magyar valóságban. Szerinte Magyarország most egy drámát él át, pedig erről szó sincs. Mi magyarok pontosan tudjuk, hogy ez tragikomédia.

A Magyar Nemzet ugyancsak pénteken megjelenő számában a harmadik oldalon, baloldalon, felül a következő cím olvasható: „A Fidesz nem kér Szilvásynéból”. Annyit én is hallottam, hogy Veres János pénzügyminiszter szakállamtitkárt nevezett ki néhány napja. Azt is hallottam, hogy az új államtitkár Szilvásy György felesége. Valami itt azonban nincs rendben, mert Szilvásy György feleségét a legjobb tudomásom szerint Csáky Bernadettnek hívják. Na már most, hogyha Szilvásynét nevezte ki Veres János pénzügyminiszter, akkor mi a helyzet Csáky Bernadettel? Meg egyáltalán ki az a másik Szilvásy? Annak idején egy gimnáziumba jártam egy Szilvásyval, sőt együtt is játszottunk a suli kosárcsapatában. Lehet, hogy az ő felesége a Szilvásyné? Lehet. Valami oka csak van annak, hogy a Magyar Nemzet szerint a Fidesz nem kér Szilvásynéból. Ez a rejtély majd nyilván megoldódik, de egyelőre az érdekelne, hogy hol szakállamtitkár a Csáky Bernadett?  És még egyszer utoljára, mi baja a Fidesznek az igazi Szilvásy feleségével, a Szilvásynéval? Az ügyben egyébként felszólalt Répássy Róbert, a Fidesz parlamenti frakció igazgatója, szerinte a legjobb megoldás az lenne, ha a miniszterelnök magát Szilvásyt mentené fel a titokminiszteri posztról. Most már csak azt nem tudom, hogy ki a Szilvásyné férje? A titokminiszter, vagy az iskolatársam? Szilvásy! Hívjál fel, mert én ebbe belebolondulok! Félreértés ne essék, ne a Szilvásy György hívjon fel, hanem az igazi Szilvásy, akinek a felesége a Szilvásyné. 

Ez volt itt az első és az utolsó lapszemlém. Én ezt idegileg nem bírom!

A kormányzó és a kurvák nehéz élete

2008. március 13., 13:57 Módosítva: 2009.04.18 13:11
0
20 hozzászólás

Kiderült egy férfiről, hogy megcsalta a feleségét. Ez borzasztóan csúnya dolog, én a magam részéről elítélem. Már az is probléma, ha egy férfi szerelembe esik egy nővel, miközben házas. Jóval nagyobb a probléma akkor, ha nincs szó szerelemről, mivel a férfi partnere egy prostituált. A legeslegnagyobb baj azonban az, ha a partner luxusprostituált. Azt ugyan nem tudom, hogy miért ez a legeslegnagyobb probléma, de mit tegyünk, ezt olvastam az interneten. Az a bizonyos férfi, aki bűnbe esett, nem más, mint New York állam demokrata kormányzója. Ez az úr mellesleg 48 éves, háromgyermekes családapa. Megmondom őszintén, bennem egy világ omlott össze, mert ha egy öreg republikánus kormányzóval, vagy szenátorral esik ez meg, akkor az ember széttárja a karját, és azt mondja, hogy istenem, ilyenek ezek a republikánusok. Elvekről szónokolnak, aztán vizet prédikálnak, hogy kikössenek a borivásnál. Csakhogy ez az Eliot Spitzer, ez demokrata!

Egy valamirevaló demokrata nyilván kihasználta az egyetemi éveit, azaz elkövette a szokásos bűnöket. Ivott, drogozott, csajozott, ami mélyen elítélendő. Az ember elvárná, hogy például ez a Spitzer, miután kiélte magát, próbáljon meg visszafogottan, puritán módon élni. De nem! Ez a 48 éves, háromgyermekes családapa nem bírt magával. Kongresszusi meghallgatásra Washingtonba utazott és ez már önmagában is botrányos. Én azt hittem, hogy New York állam kormányzójának a párt az első. Tudok erre egyébként nagyon jó hazai példát. A rádióban volt egy kollégám, aki majdnem nyíltan viszonyt folytatott a kolléganőjével. Aztán amikor fontos pártmegbízatást kapott, odaállt a barátnője elé és azt mondta: Nézd, a karrierem szempontjából roppant fontos, hogy ezt a felkérést elvállaljam, előtte azonban rendeznem kell a magánéletemet. Döntenem kell kit választok, téged, vagy a pártot, és én a pártot választottam. Most, hogy ezeket a sorokat írom, ismét meghatódok. A párthűség mindenekfelett! Erre ez a Spitzer elutazik Washingtonba, kongresszusi meghallgatásra, és ahelyett, hogy pártprogramokat olvasna, vagy konzultálna kormányzati emberekkel, helyette az Emperor’s Club VIP callgirl hálózatot keresi meg, és aztán amilyen moslék, megkeféli a Kristen nevű luxuskurvát. Ezt nem bírom az amerikaiakban, ezt a mentalitást. Amúgy bűnhődni fog ez a Spitzer, mert ha gyorsan nem mond le, vád alá helyezik, nem beszélve arról, hogy mit kap otthon az asszonytól. De lemondott.

Egyébként eléggé nehéz a luxusprostituáltak élete. Beszéltem egy lánnyal, aki négy-öt éve végzi ezt a rendkívül nehéz munkát, és azt mondta, hogy merő pokol az élete. Egy panellakásban lakik a barátjával, egy rozzant Suzukival jár, gyorsétkezdében verik el az éhségüket a párjával, mert étteremre nem futja, eközben több mint százmillió forintja van a bankszámláján. Papíron fehérnemű fotózásra szokott havonta kiutazni egy hétvégén Németországba, vagy Svájcba, valójában gazdag üzletembereket szórakoztat péntek délutántól, vasárnap estig. Tényleg ördögi helyzet ez, ráadásul még munkahelye is van, gyermekpszichológus az egyik kórházban.

Végezetül még annyit, hogy igencsak utálom a prostituáltakat. Bertrand Russellel értek egyet, aki szerint „A prostituáltak igazi bűne az, hogy kimutatják a moralista tanítások ürességét.” Megjegyzem, egyáltalán nem biztos, hogy Bertrand Russellnek ez a véleménye, lehet, hogy csak rémlik. Teljesen elbizonytalanodtam. Lehet, hogy ez saját gondolat? Azért jó műfaj ez a blog-írás, mert mindig akad valaki, aki kisegít, egy nyelvész, vagy egy jogász. Segítsen már valaki, az isten szerelmére! Csak akad egy moralista!

Imádnivaló Párizs, rideg London

2008. március 12., 12:21 Módosítva: 2009.04.18 13:11
0
12 hozzászólás
Tegnap délután megint a Duna-parton csavarogtam, és elsétáltam egészen a Parlamentig. Rakás külföldi turista fényképezkedett, kicsit útba volt nekik a rengeteg kordon. A Kossuth Lajos téren is dolgoznak a kertészek, ültetik az árvácskákat. Még néhány hét, és reményeim szerint beköszönt a tavasz. Nemcsak a napsugarakat és a virágillatot várom, de az utazást is. Tavasszal el kell menni Párizsba és én el is megyek. Külföldön általában a belvárosban és lehetőleg valamely nagy park közelében választok szállodát. Londonban a Hyde Park az enyém, Párizsban a Luxembourg kert. Párizst imádom, Londont kevésbé. Az angol főváros nekem túlságosan rideg, ráadásul két kellemetlen élményem is Londonhoz kapcsolódik. Pár éve kimentem, hogy megnézzem a Chelsea – Barcelona meccset. Kezdés előtt egy órával már a főbejárattal szembeni pubban söröztem, de nem hozták az ígért jegyet. Taxival visszamentem a szállodába, a második félidőt már ott néztem tévén. Egy másik alkalommal egy musical premierre érkeztem, aztán az előadás után, valahol az éjszakában elvesztettem a méregdrága karkötőmet, annak ellenére, hogy biztonsági csattal volt ellátva. Egy ugyanilyen karkötőt már elvesztettem egyszer az olasz tengerparton. Emlékszem, az ékszerész nem is vitatkozott, elismerte, hogy nem volt biztonságos a zár, így anyagárban elkészítette ugyanazt az ékszert. Amikor Londonból hazajöttem és bementem az ékszerész műhelyébe, kifejezetten üres szemmel nézett rám. Meg se kérdezte, hogy mi történt, csak mondta, hogy jó, megcsináljuk a harmadikat is, de most egy kifejezetten biztonságos csattal. Jut eszembe, hogy a Chelsea meccs után másnap megnéztem az Arsenal - Bayern München meccset, arra már megkaptam a jegyet, a meccs viszont unalmas volt.
 
Tehát tavasszal Párizs az igazi! Ahogy lerakom a bőröndömet a szállodában, már indulok is a Luxembourg kertbe. Imádom, amikor nyílnak a nárciszok, meg a tulipánok. Az apró kis pónik, ha nem is nyargalnak, de nyugodtan trappolnak kissrácokkal a hátukon, formás nők játszanak a teniszpályákon. Egy-két euróért apró vitorlást lehet bérelni a park közepén fekvő tónál. Párizsról mindenkinek a Moulin Rouge jut eszébe, nem egy nagy szám. Olyan, mint egy gyorsétkezde. Nálunk megy a vita, hogy mi legyen a Nyugati pályaudvarral. Ha valakinek nincs ötlete, menjen el Párizsba és nézze meg a Museé D’Orsay-t. Az egykori pályaudvar szerintem ma a világ egyik legszebb múzeuma. Ha valaki impresszionistákra vágyik, ott talál egy hétre valót. Este muszáj elmenni a Sacre Coeur-höz, de nem feltétlenül a bazilika miatt, sokkal inkább a környék az izgalmas. Persze csak akkor, ha már sokadszor jár arra az ember. Pár éve a feleségem ott találta meg azt a vásznat, amelyik pontosan megfelelt annak a vászonnak, amellyel a nyaralónkban húzták át az ülőgarnitúrát. Párizsban mindig elmegyek a Montmartre-ra. Egyszer egy délután ott jött velem szembe Kundera. Arra emlékszem, hogy kék, vagy szürke kezeslábas volt rajta és nem volt a kezében semmi.
 
Az Opera környékét is kedvelem. Megjegyzem, ha arra járok, sohasem hagyom ki a Lafayette áruházat. Nemcsak vásárolni, de nézelődni is érdemes ott.
 
Végezetül megjegyezném, hogy nemcsak a pesti sétákhoz ajánlott egy zsebkönyv, de Párizsban is nélkülözhetetlen. A Notre Dame katedrálisban érdemes eltölteni félórát, órát azzal, hogy hol bámészkodik, hol kortyolva olvasgat az ember. Kortyolva olvasgatni annyit jelent, hogy nem olvasunk folyamatosan, hanem lapozgatunk egy kedves könyvben, innen-onnan kiválasztunk magunknak néhány sort. Tavaly tavasszal Ady Endre „Tíz Forint vőlegénye” című könyvét cipeltem Párizsban, és emlékszem, hogy a székesegyházban a sok-sok fantasztikus novella közül a „Mella és a gróf” címűt választottam ki. Íme, ebből egy részlet: „Akkor Párizsban élvén szomorúan és dacosan, szerettem és kerestem a furcsa és bolondos embereket. Egy kis kocsmában láttam először azt a némbert, aki Mellának nevezte magát. Mella miatt beleszerettem a kis, ronda kocsmába, s ott hajtottam fel mindig a nap utolsó poharát. Azt a legszomorúbbat, amelyet az ember bánatosan ürít ki, mert le kell feküdnie. Azt a poharat, mely azt mondja, hogy holnap is föl kell kelni, és élni ok nélkül.”
 
Mielőtt elfelejteném, gyorsvasúttal érdemes elmenni a Párizs környéki Disneylandbe. Én, hacsak tehetem, ellátogatok oda. Nem ülök föl semmire, csak sétálok és nézelődök. Az igazi persze az amerikai Disneyland, ott ezrével lehet látni csúnya, kövér embert, a dagadt fehér gyerektől, a tehénformájú, fekete férfiig. Most délelőtt háromnegyed tizenegy van, már csak azt kellene eldönteni, hogy hol, és mit ebédeljek. Sose felejtsék el, hogy az étkezésnek meg kell adni a módját.
 
Válasz Beyondernek:
 
Nagyon nem értek egyet az Ön bejegyzésével: „Zseniális az utóbbi 3-4 poszt! Havas hülyét csinál a sok droid olvasóból, ezek a szerencsétlen IQ-betyárok meg észre sem veszik.” Csak ne tessék gátlástalanul átlátni a szitán!

A nadrágtépő kutya és az irigység

2008. március 10., 12:23 Módosítva: 2009.04.18 13:11
0
19 hozzászólás
Hihetetlen, milyen méltóságteljes a Duna! Dél körül, szokásos sétámat tettem a parton és minduntalan erre gondoltam. Még az is eszembe jutott, hogy „habár felül a gálya, azért a víz az úr”. Elballagtam az újpesti rakpartig, pedig tudtam, hogy úgyse úszik el előttem egy dinnyehéj. Mindenesetre úgy döntöttem, hogy az első adandó helyen leülök és elmélkedem. Például azon, hogy ez az idézet nem is pontos. Elképesztő, hogy soha egyetlen verset sem tanultam meg kívülről, egyet se. Szerintem azért, mert nem fog az agyam. Visszatérve Petőfi Sándorhoz, az elmélkedésből kimaradt az, hogy „s alul a víznek árja”, pedig idézni csak pontosan és szépen szabad.
 
Ami a verstanulást illeti igazából csak egyszer volt ebből problémám. Már nem emlékszem, hogy hányadikos voltam, a lényeg az, hogy az irodalomtanárunk, Kovács tanár úr teljesen érthetetlen módon engem szólított fel, hogy mondjam el a feladott verset, A walesi bárdokat. Borzasztóan meglepődtem, mert engem nem szokott feleltetni. Azért nem, mert az volt a meggyőződése, hogy belőlem egész jó, kis közepes költő lesz. Tehát felszólított, mire én őszintén megmondtam, hogy nem tanultam meg a verset. Beírt egy egyest és azt mondta, hogy a következő órára tanuljam meg. A helyzet az, hogy már a hatodik egyesnél tartottunk, amikor tűrhetetlenné vált a helyzet. Én már ott tartottam, hogy kifejezetten a kedvenc tanárom kedvéért megtanulom a verset, de egyszerűen képtelen voltam rá. Kovács tanár úr a hatodik egyes után beírta az ellenőrzőmbe, hogy szeretne beszélni a szüleimmel. Természetesen a nagymamám ment be és azzal jött haza, hogy Kovács tanár úr az idegösszeomlás szélén áll, ezért most rögtön neki ülünk verset tanulni, mert ha nem, akkor felpofoz. A nagymamámról azt kell tudni, hogy nyolcvanéves korában is több tucat verset tudott fejből és gyerekkoromban, ha nem is rendszeresen, de jó néhány alkalommal elvert. Egy egész délután próbálta a fejembe verni a verset, de így se nagyon ment. A következő irodalomórán Kovács tanár úr rezignáltan megkérdezte, hogy na, Havas, mi a helyzet a walesi bárdokkal? Biztos, ami biztos, az első két sor után leültetett, aztán nagy nehezen napirendre tértünk az eset fölött.
 
Az a helyzet, hogy egy csomó dologhoz nincs képességem. Németből meg oroszból négyesre érettségiztem, sőt, jártam külön latinra is, mondván egy történésznek arra kifejezetten szüksége van, de amikor az egyetemen az első félév végén fel kellett volna venni az ógörögöt is, akkor inkább kimaradtam. Angolból egyébként pont annyit tudok, mint egy emigráns az első év végén. Sohasem tanultam ezt a nyelvet, viszont a lányom hozott Kanadából könyveket meg kazettákat, azok segítségével készülnek fel a bevándorlók az állampolgársághoz szükséges nyelvvizsgára. Valamikor 1995-ben egy nyarat szenteltem az angol nyelvnek, többre nem futotta.
 
Amennyire nincs nyelvérzékem, annyira nem volt a kosárlabdához játékintelligenciám. Valami egészen elképesztő mennyire hülye voltam ehhez a játékhoz! Egészen jól passzoltam, mozgékony voltam, néha még a sarokból is betaláltam, büntetőknél alig tévedtem, de amire a többiek ösztönösen rájöttek, nekem azt az edző legalább egy órán át kellett, hogy magyarázza. A helyzet az, hogy reszelni se tudok. Az én korosztályom még emlékszik arra, hogy a hatvanas években vezették be az öt plusz egy oktatási rendszert, ami arról szólt, hogy az életre nevelnek minket azzal, hogy a hat tanítási napból egyet a munkának szentelünk. Engem lakatosnak próbáltak kiképezni a Csepel Művekben, de mint mondtam, nem tudtam reszelni. Nekem egy évig tartott, amíg végre egy kalapácsot ki tudtam reszelni. A hátúszás se megy. A mellúszásban egészen jó vagyok, a lányom szerint a gyorsúszás legfeljebb közepes, mert a lábtempóm pocsék, a pillangóról nem tudok nyilatkozni, mert csak egyszer próbáltam, de hat tempó után majdnem megfulladtam. De a hátúszás! Meg se merem próbálni. Pedig nagyon jó lehet háton úszni, mert akkor az embernek van ideje nézelődni. Szerintem a Balatonban a legjobb a hátúszás, mert akkor nézegetheti az ember a felhőket. Borzasztó rossz érzés, hogy az ember szinte semmihez sem ért. Rájöttem, hogy irigy vagyok. Annyi kiváló ember van körülöttem és szinte fáj, hogy nem tartozom közéjük. Ebből a reménytelenségből ki kellene törni! Valaki azt mondta, hogy szóljak hozzá saját magamhoz, na de hogy jövök én ehhez!
 
A rakpartról hazafelé összetalálkoztam egy nagyon furcsa emberrel. Középmagas, hatvan körüli férfi, akinek a jobb keze teljesen merev, az ujjai úgy tűnik örökre ökölbe szorultak. Igaz, hogy bot nélkül járkál, de nagyon nehézkesen, valószínűleg agyvérzésből gyógyulhatott ki, mert a jobb lába sem tökéletes. Azért figyeltem fel rá, mert miközben szinte vonszolta magát, minden szemetet összeszedett, ami csak útjába került, csikket, banánhéjat, szél sodorta papírdarabkát. Észrevette, hogy figyelem és intett, hogy menjek oda hozzá. Bemutatkoztunk egymásnak, ő a balkezét nyújtotta szabadkozva, hogy sajnos a jobb karja örökre lebénult. Kérdezte, hogy mit olvasgatok. Mondtam neki, hogy a Polgári Törvénykönyvet, mert kisalakú és elfér akár a zsebemben is. Azt mondta, hogy van neki egy kis problémája, mégpedig az, hogy a lánya eljegyezte magát egy fiúval és ő ennek örömére a jövendőbeli vejét megajándékozta egy kiskutyával. Azóta eltelt egy év, a fiatalok szakítottak, viszont a kutya megharapta a gazdájának a szomszédját. Állítólag egy nagyon jó minőségű nadrágot szaggatott le a szerencsétlenről, és most rajta akarják behajtani az új nadrág árát. Hetek óta molesztálják ezzel a követeléssel, vége a nyugodt életének, tisztára stresszes, a szemetet is azért szedi, mert valahogy le kell vezetnie az idegességét. Mondtam neki, hogy egy pillanat és máris utánanézek. És lám, a háromszázhetvennyolcadik oldalon már meg is találtam az idevágó szabályokat. A Ptk-ról van szó, azaz a Polgári Törvénykönyvről, amelynek olvasgatását mindenkinek a figyelmébe ajánlom. (Érdekes egyébként, hogy ez az 1959. évi IV. törvény, még a megtorlás időszakában készült.) Az 581. § szerint, beszélgetőtársamnak csak akkor kellene helytállni a kárért, ha a megajándékozott (a reménybeli veje) bizonyítja, hogy ő, azaz az ajándékozó szándékosan, vagy súlyosan gondatlanul járt el, vagy nem adott tájékoztatást az ajándék olyan lényeges tulajdonságáról, amelyet a megajándékozott nem ismer. Adott esetben tehát akkor kellene kifizetni a nadrágot, ha az illető ajándékozó kifejezetten azért ajándékozott kiskutyát a jövendőbeli vejének, hogy ha majd a kiskutya nagykutya lesz, akkor szétszaggassa a szomszéd nadrágját. Abban azért bizonytalan vagyok, hogy nem kellett volna-e felhívni a jövendőbeli vej figyelmét arra, hogy a kiskutyából nagykutya lehet, és ebben az esetben fennáll annak a veszélye, hogy elkapja a szomszéd nadrágját. Jobban nem akartam belemerülni a probléma taglalásába, mert kiderült, hogy az elmaradt házasság után érte agyvérzés újdonsült ismerősömet. Az egészség mindennél fontosabb, ezért búcsúzóul már csak arról adtam felvilágosítást, hogy esetleg visszakérhető-e a kutya, hiszen füstbe ment a házasság. Csak emlékeztetőül, az úr arra a feltevésre építve ajándékozott kiskutyát a lánya vőlegényének, hogy majd a fiatalok összeházasodnak. Viszont, mint tudjuk, ez a feltevés meghiúsult. Nézzük búcsúzóul, mit mond erre a jogszabály:
 
„ PK 765. sz. I. Az ajándékozás alapjául szolgáló felvetés végleges meghiúsulása miatt csak akkor követelhető vissza az ajándék, illetőleg csak akkor követelhető az ajándék helyébe lépett érték, ha az ajándékozás összes körülményeire kiterje4dő vizsgálódás alapján az állapítható meg, hogy valamilyen lényeges körülményre vonatkozó feltevés indította az ajándékozót az ajándékozásra, s e feltevés nélkül az ajándékozásra kétséget kizáróan nem került volna sor. E tekintetben a bizonyítás az ajándékozót terheli.”
 
Minden kedves olvasómnak figyelmébe ajánlom azt, amit az agyvérzéses úrnak mondtam búcsúzóul. Ezentúl hatszor is gondolja meg, mielőtt kiskutyát ajándékoz!"

Bocsánatkérés a megbántott nőktől

2008. március 9., 21:58 Módosítva: 2009.04.18 13:11
0
22 hozzászólás

Nem igazán jó így egyedül. Alig várom, hogy Stella visszatérjen. Hiányoznak a kérdései. Délelőtt volt nálam egy tévéstáb, portréfilmet készítenek rólam. A riporter észre is vette, hogy nagyon nyomott a hangulatom. Meg is kérdezte, hogy mitől vagyok ennyire depressziós. Mondtam neki, hogy a napokban nagybevásárlást végeztem egy könyvesboltban és megvettem az Idegen Szavak Szótárának legújabb kiadását. Tucatnyi könyvet vásároltam, de egyikbe se kezdtem bele, állandóan az Idegen Szavak Szótárát lapozgatom. Teljesen magam alatt vagyok, mert bárhol nyitom ki, biztos, hogy egy olyan szóra téved a szemem, amelynek jelentéséről fogalmam se volt.

Tegyünk egy próbát kedves olvasók! Belátom, hogy szégyen, de fogalmam se volt arról, hogy mit jelent az a kifejezés, hogy brontológia. Gondolom, az Index olvasói rögtön rávágnák, hogy zivatartan, de hát sajnos én ezt se tudtam.

Erről jut eszembe, hogy már gyerekként is borzasztó kiállhatatlan voltam, talán tizenkét éves lehettem, amikor egy vasárnap délelőtt a Magyar Rádió szellemi vetélkedőjének döntőjében Rapcsányi László azt a kérdést tette fel, eldöntendő, hogy melyikünk kerül ki győztesen, szóval azt kérdezte, hogy mivel foglalkozik a balneológia. A másik srác rávágta, hogy a bálnák fiziológiájával. Rapcsányi megrázta a fejét és felém fordult. Én annyit mondtam, hogy ellenfelem elismerésre méltóan szellemes választ adott, de ennek ellenére én nyertem, merthogy a balneológia a gyógyvizek hatásmechanizmusával foglalkozó tudomány. Az egészben az volt a legszörnyűbb, hogy miközben ezt mondtam, gúnyosan vigyorogtam. Így, túl az ötvenen be kell vallanom, hogy alig-alig javultam valamicskét, máig hajlamos vagyok arra, hogy pökhendi legyek. Csak azt nem tudom, hogy mire föl?

Visszatérve az Idegen Szavak Szótárához, az imént az m betűnél nyitottam ki és az első szó amire rápillantottam, a következő volt: malevolentia. Fogalmam se volt arról, hogy ez magyarul rosszakaratot, rosszindulatot jelent. Ráadásul szembe kellett néznem azzal, hogy egy csöppnyi kreativitás se szorult belém, hiszen ha elkezdek gondolkodni, csak-csak illett volna eszembe jutnia annak, hogy az első két szótag a male, visszautal a szó eredeti jelentésére, hiszen hímneműt jelöl. A female a nőneműt jelöli, mármost a rosszakarat, rosszindulat inkább a férfiak sajátja és nem a nőké. Én személy szerint nagyon nagyra becsülöm a nőket, hiszen ők azok, akik elembertelenedett világunkban a bájt, a gyengédséget, a szeretet jelenítik meg. Én már annyiszor, de annyiszor csalódtam magamban és jó néhány férfitársamban! Kénytelen vagyok ezúton bocsánatot kérni a sok-sok bosszúságtól, amit édesanyámnak, a húgomnak, a feleségemnek, a lányomnak és a három unokámnak, név szerint: Petrának, Kingának, sőt még a kis hároméves Zsófikának (becenevén Zsozsónak) és oly sok más nőnek okoztam!

Egyetlenegy esetet szeretnék csak megemlíteni, példázva a gonoszságomat: Olyan hét-nyolc éves lehettem, amikor karácsonyra az én drága édesapám egy valódi, eredeti Märklin játékvasúttal lepett meg. Az én csodálatos kishúgom is szeretett volna játszani, de én nem engedtem. Az én türelmes édesapám ötször-hatszor is megkért arra, hogy legyek önzetlen és engedjem váltót állítani az kishúgomat, de én olyan makacs voltam, mint az öszvér. Erre az én drága jó édesapám úgy szájba vágott, hogy majdnem feldöntöttem a karácsonyfát. De máig hálával emlékezem erre az esetre, mert bizony egy-egy atyai pofon elejét veheti a gyerek további rosszalkodásának. Miközben gyerekkori élményeket elevenítek fel, eszembe jut, hogy sokat fociztunk a környékbeli parkban a srácokkal, köztük a Kucsik Pityuval. Képzeljék el, hogy a Pityu tizennyolc évesen rendőrnek állt, és amikor először jött haza egyenruhában, rögtön meg is büntetett minket, mert a füvön fociztunk. Én, azóta borzasztóan tisztelem a rendőröket, mert rendnek lennie kell. Nem? Nagyon bízom benne, hogy még képes leszek fejlődni az őszinteség terén. Higgyék el, az akarat meg van benne, csak valahogy olyan bátortalan vagyok.

Majdnem elfelejtettem, hogy ma is voltam sétálni, és természetesen vittem magammal egy kisméretű könyvet. Már említettem, hogy jó ha ezek a zsebkönyvek mindig kéznél vannak. Annyira elmerültem az olvasmányomban, hogy majdnem nekimentem egy hölgynek, aki a Duna-parton a kutyáját sétáltatta. Mondtam, hogy borzasztóan sajnálom, hogy ki kellett térnie előlem és megpróbáltam megmagyarázni, hogy mi az oka ennek az incidensnek, amely komolyabb következményekkel is járhatott volna, hiszen ha egy kilencvenöt kilós férfi neki megy egy apró asszonynak és az hanyatt esik, az bizony komoly sérülésekkel járhat. Elmondtam a hölgynek, hogy mint általában, most is olyan könyvvel sétálok, amely három szerző munkája. Most például Jürgen Habermas, Jean-Francois Lyotard, Richard Rorty gondolatait próbálom befogadni, Önnek is tudom ajánlani – mondtam a hölgynek - A Posztmodern állapot című válogatást. Mindjárt fel is olvastam neki egy apró részletet, mégpedig azt, amelyik annyira lekötött, hogy majdnem neki mentem. Az említett mű nyolcvanegyedik oldalán Lyotard arról ír, hogy Heideggernek a freiburgi egyetemen 1933. május 27-én elmondott Rektoravatási beszéde olvasható úgy, mint a tudás legitimációjának egy szerencsétlen epizódja. Lyotard szó szerint a következőket írja: „Itt a spekulatív tudomány a lét kikérdezésévé vált. Ez a kérdezés a „sorsa” a „történeti-szellemi népnek” nevezett németségnek. Ez az a szubjektum, amelyre a három szolgálat hárul: a munka, a védelem és a tudás. A három szolgálat metatudását, vagyis a tudományt az egyetem biztosítja.”

A hölgy hosszan elgondolkodott azon amit hallott, majd megkérdezte: És mi a véleménye Lyotard és Rorty vitájáról, amely akörül forog, hogy melyik helyesebb, Lyotard tragikus diskurzusműfaja, vagy Rorty eszmecsere-jellegű diskurzusműfaja? Zavaromban azt mondtam, hogy képtelen vagyok állást foglalni, mert szerintem igazából összemérhetetlen kettejük felfogása és amúgy is hiszek a diskurzusműfajok pluralitásában. Már órák teltek el a beszélgetés óta, de még mindig nyugtalanít, hogy képtelen vagyok dönteni Lyotard és Rorty vitájában. Borzasztó egy életet úgy leélni, hogy az ember állandóan kétségek közt vergődik. Nem?

Szó nélkül vitte a pénzt az APEH

2008. március 7., 09:32 Módosítva: 2009.04.18 13:11
0
41 hozzászólás
Most a magam ura vagyok, legalábbis egy ideig. Stella kiasasszony pihen. Nincsenek kényelmetlen kérdések, arról írok, amiről akarok.
 
Pár perce jöttem fel a Duna-partról, lementem sétálni. Így ebédidő tájt érdemes legalább egy órát kinn tölteni a szabad levegőn. A Szent István parkban, ahogy mondani szokás „éled a természet”, kertészek sürögnek, forognak, öröm látni, hogy milyen serény valamennyi. Meggondolatlanul egy szál pulóverben mentem le sétálni és bár már a kapuból kilépve éreztem, hogy elég hűvös van, a Duna-parton döbbentem rá, hogy borzasztó felelőtlenség volt ilyen lengén öltözve elindulni. Tiszta szerencse, hogy a titkárnőm utánam küldte a dzsekimet a sofőrömmel. Ezért jó, ha az embernek van személyzete.
 
Jut eszembe! Találkoztam a kedvenc hajléktalanommal, ha sétálok, mindig szót váltunk. Ennek a hölgynek a kora megállapíthatatlan, ugyanúgy lehet ötven, ahogy hetven is. Roppant zömök, ráadásul kifejezetten férfias a megjelenése. Barna télikabátot hord, fekete posztónadrággal, sárga bakanccsal, és mindezt betetőzi egy óriási fehérkeretű napszemüveg. Egy padon ült, és a Fülesben rejtvényt fejtett. Szeretek barátkozni, ezért leültem mellé, hogy pár emberi szót váltsunk. A hölgy rám nézett és azt mondta, hogy „nem tetszik maga nekem, látom, valami bántja”. Mondtam neki, hogy teljesen igaza van.
 
Reggel, miközben a lazacos-tormás szendvicsemet majszoltam megnéztem a számítógépemen, hogy állnak a pénzügyeim. Jézusmária! – sikoltott a napszemüveges, hajléktalan asszony – Csak nincs valami baj? Sajnos van – válaszoltam, ugyanis az APEH, minden előzetes bejelentés nélkül levett a számlámról 608 ezer forintot. Beszélgetőtársam megsimogatta a fejemet és megkérdezte, hogy azért maradt-e még valami a számlámon. Mondtam, hogy természetesen maradt, de hogy pontos számmal tudjak szolgálni, felhívtam a „személyi bankáromat”. Így aztán sikerült megnyugtatnom a hajléktalan asszonyt, aki már-már kétségbeesett.
 
 
Aztán arról kezdtünk beszélgetni, hogy a mai világban borzalmasan magukba fordulnak az emberek. Szerencsére nálam volt egy könyv, és abból pillanatok alatt fel tudtam olvasni néhány ideillő sort. Mindenkinek tudom ajánlani, F. Várkonyi Zsuzsa, Mireisz László és Popper Péter közös munkáját, amelynek címe: Önzés és csalódás. Alcím: A bennünk lakó árnyék. Dr. F. Várkonyi Zsuzsától idéztem, azt hiszem a következő gondolatokból minden kedve olvasóm meríthet:
 
 
„A rivalizálás a mi kultúránkban – és majdnem minden kultúrában – kisgyerekkortól jelen van. Hogy ez mennyire mélyen belénk programozott jelenség, azt szellemesen mutatja egy amerikai pszichológus kedves története. Úgy akarta nevelni a gyerekeit, hogy ne legyen bennük versengés. Gondosan ügyelt, hogy mindenből egyformán jusson a két gyereknek. Hosszan várta nevelése hatását, de semennyi erőfeszítés nem hozott eredményt. Egyszer például kettétört egy tábla csokoládét, jól láthatóan ugyanannyi kocka jutott mindkét gyereknek. „Tessék, ez a tied, ez pedig a tied, teljesen egyforma” – mondta nekik. Mire az egyikük felkiáltott: „De az enyém egyformább!”. Mintha valamiben mindig le kellene győzni a másikat, vagy legalább az alulmaradást megakadályozni.”
 
 
Remélem érdemes volt elolvasni ezt az idézetet, és az sem árt, ha megjegyezzük a mondanivalóját.
 
 
Megjegyzem, könyv nélkül szinte sohasem indulok el sétálni, ezért szívesen vásárolok kisméretű könyveket. Az Önzés és csalódás például remekül elfér a dzsekim zsebében. Az igaz persze, hogy dzseki nélkül indultam el, de szerintem nagyon jól mutat, ha valaki elgondolkodva sétál a Duna-parton, aztán időnként megáll és olvasgat. Mindenkinek tudom ajánlani ezt az elfoglaltságot.

Havas elküld mindenkit

2008. március 5., 21:22 Módosítva: 2009.04.18 13:11
0
31 hozzászólás
- Dübörög a kampány. Hogy tetszik?
 
- Nem nagyon. Tartalmi kérdésekhez nem akarok hozzászólni, de a hangnemhez, illetve annak minőségéhez már igen.
 
- Akár azt is mondhatnánk, hogy visszafogott.
 
- Azt hiszem, igaza van. Kirívó durvaságokat alig látni, hallani. Mindenesetre azt azért el kell ismerni, hogy Orbán Viktor nagyon formában van. Szinte mindenütt feltűnik, mindenütt ott van, és nem fárad. Ami engem illet, kétszer is egy műsorban szerepeltünk, ami azért érdekes mert az egyik az ATV, a másik a Viasat3. Nem gondoltam volna, hogy Orbán elmegy Hajdú Péterhez a Frizbibe, azt meg pláne nem gondoltam volna, hogy a Viasat3 vele indítja a Kölyök című műsort.
 
- A Magyar Nemzet tévékritikusa azt írja a lap szerdai számában, hogy – egyébként ez a kritika címe – Orbán Viktor cuki a gyerekek szerint.
 
- A műsort nem láttam, de a kritikát olvastam. Ami azt illeti én ciki voltam a gyerekek szerint…
 
-  Olyan nagyon azért ez nem lep meg. Azt hiszem, a tévénézőknek a fele legalább ugyanazon az állásponton van.
 
- Lehet. Mindenesetre a felvétel után a kislányok odajöttek, hogy szerintük én nagyon is ciki voltam, de a fiúk szava döntött.
 
- A Magyar Nemzet kritikusa szóvá teszi, hogy a bulvárlapok kiszagolták, hogy Baby Gabi és Kiszel Tünde le akarta tiltatni a produkciót a képernyőről, mivel kellemetlen helyzetbe hozták őket, sőt – Tünci szerint –, fejhallgatón át a szerkesztők irányították a gyerekeket. Maga mit tapasztalt?
 
- Azt, hogy Kiszel asszonyságnak kivételesen igaza van, mert kétszer is le kellet állítani a felvételt amikor én voltam ott, mert kiesett a gyerekek füléből a „füles”. Nekem se tetszett, hogy – bármennyire is slágfertigek a gyerekek – mégiscsak a felnőttek által kitalált és megírt kérdéseket mondták vissza. Egyébként nem nagyon tettem szóvá, csak az adásrendezőnek jegyeztem meg, hogy ez „nem túl szerencsés” megoldás.
 
- Varga Klára ezzel szemben azt írja, hogy idézem: „Az első adásban azonban egy fél fejhallgatót sem látott a kedves néző, csak örökmozgó, legalábbis spontánnak tűnő gyerkőcöket …”
 
- Azt hiszem, Varga Klára jobban tenné, ha a jövőben recepteket írna és nem tévékritikát. Nem is értem, hogy valaki, aki hivatásszerűen a televízióról ír, ekkora baromságot, hogy képes közzétenni. Szó sincs fülhallgatóról, mert a gyerekek nem sportriporterek, hanem kívülről vezérelt szereplők. A klasszikus fülhallgató helyett képzeljenek maguk elé egy apró kis szerkezetet, nagyjából akkorát, mint egy babszem. Azt kerül a gyengébb képességű tévés műsorvezetők, meg adott esetben a gyerekek fülébe. Azt nem, hogy egy kamera nem képes mutatni, de fél lépésről is felfedezhetetlen egy átlagember számára.
 
- Csak ne idegesítse fel magát! Varga Klára se érthet mindenhez, mellesleg nem túl szerencsés, ha valaki ujjat húz egy tévékritikussal.
 
- Tévékritikussal én se húznék szívesen ujjat, de mutasson már valakit ebben az országban, aki tévékritikus, és mondjuk, minimális elképzelései vannak arról, hogy mi a szerepe a műsorkészítésben a szerkesztőnek, az adásrendezőnek, a világosítónak, a hangmérnöknek … stb., stb. György Pétertől, Varga Kláráig csupa analfabéta írt az elmúlt időszakban tévékritikát. De most már tényleg hagyjuk ezt, mert ez már szakma.
 
- Azért én mégis idézném a Magyar Nemzet kritikusát, szerinte „a nézettség szempontjából nem volt rossz ötlet a Fidesz elnökének meghívása”, más kérdés, hogy a fórumok tanúsága szerint egyesek a „mesterségesen gerjesztet Orbán-fóbia” jegyében még azért „vadul vezéreztek” meg „kultuszoztak”, mert a gyerekek körében jól szerepelt.
 
- Úgy látszik, hogy Varga Klára hétfőn reggel érkezett Magyarországra. Biztosan a messzi távolban élt eddig, ha azt hiszi, hogy éppen a népszavazás előtt néhány nappal a Viasat3 valamelyik főnöke reggel a homlokára csapott és feltette magának a kérdést: „Tényleg! Nem kellene Orbán Viktort meghívni a Kölykök című műsorba?”
 
- Ugyan, miért ne történhetett volna éppen így?
 
- Igaza van, miért ne? Orbán Viktor szinte napi vendég a Viasat3-on, sőt, szerintem még ahhoz is ragaszkodott, hogy Majka legyen a műsorvezető.
 
- De hát magát is meghívták!
 
- Nyilván. Sőt, az ATV is meghívott. Nyilván a Hajdú Péter is megálmodta, hogy éppen most kell az Orbán Viktort meghívni, mert a volt miniszterelnök régi vágya, hogy az ő klasszikus műsorában, a Frizbiben szerepeljen. Annyit végezetül még megjegyeznék, hogy Varga Klárával abban egyetértek, hogy Majka „cuki” ebben a műsorban. Tényleg jó volt a srác, még akkor is, ha Varga Klára szerint a Cool TV-ben gusztustalankodott. Megjegyzem, ha Varga Klára írja ezt, akkor nem is biztos, hogy gusztustalankodott.
 
 
- Mit szól hozzá, hogy távozott Rudi Zoltán, az MTV elnöke?
 
- Nem különösebben érdekel.
 
- Arról azért csak van véleménye, hogy a televízió felsőszintű vezetői a Népszabadságban egész oldalas hirdetésben búcsúztatták azzal a szöveggel, hogy: Köszönjük Elnök Úr!
 
- Ezen már csak röhögni lehet! Azt nem állítom, hogy Rudi lett volna az, aki lerohasztotta az MTV-t, de az biztos, hogy a nagyon, de nagyon várt áttörés nem következett be. Az elmúlt években a megújulásnak még csak a kísérletét sem tapasztaltam. Mondok egy példát: pár hete, itt a blogomban került szóba, hogy ezerhétszáz munkatársát világíttatta át az MTV. Bődületes szám. Ezerhétszáz! Nem akarok hülyeségeket mondani, meg találgatni, ezért nem is próbálom megsaccolni, hogy mennyibe kerül egy tudósítót tartani Moszkvában, Párizsban, New Yorkban, Washingtonban, Pekingben, Londonban, Tel Avivban, Tokióban, Kairóban, Berlinben… itt mondjuk álljunk meg. A gondok ott kezdődnek, hogy az MTV eltart ezerhétszáz embert, de képtelen tucatnyi, másféltucatnyi külföldi tudósítót kiküldeni a világba. Ha nekem valaki képes megmagyarázni, hogy ez miért van így, azt magam ajánlom MTV elnöknek. Csak nagyon röviden, arról van szó, hogy a kereskedelmi tévék és a közszolgálati tévé között az az óriási különbség, hogy míg az előbbiek nagyon rövid néhány másodperces, vagy néhány mondatos hírrel, vagy tudósítással számolnak be a sorsunkat alapvetően befolyásoló hazai és külföldi eseményekről, addig az utóbbinak, azaz a közszolgálati tévének kötelessége volna a hátteret, a folyamatokat, az úgynevezett „trendeket” bemutatni. Ilyenfajta szolgáltatáshoz természetesen megfelelő szakembergárdára volna szükség. Tudom, hogy ez sokba kerül, de Rudi úr úgy tűnik, hogy erre sajnálta a pénzt. És most még csak az MTV működésének csak az egyik, bár fontos problémáját említettem meg. Azt hiszem, hogy könyvet lehetne írni arról, miért rossz az MTV, meg persze arról is, hogy hogyan lopták szét. Az utóbbihoz csak annyit, hogy a parlamenti pártok minimum bűnsegédek voltak a szabadrablásban.
 
- Térjünk vissza Rudihoz. Mit szól hozzá, hogy kedden sikerült elkerülni a sokak által megjövendölt interregnumot, mivel Rudi átadta az átadás-átvételhez szükséges dokumentumokat Medveczky Balázs alelnöknek?
 
- Hohó! Az MTV-nek, mint a hírekből kiderült, van egy igazgatósága és Medveczky Balázs ennek volt a vezetője egészen mostanáig, vagy talán még mindig a vezetője alelnökként, ezt nem tudom. Képzelje el, hogy nem akármilyen igazgatóságot vezetett vagy vezet Medveczky úr, mert ez az igazgatóság digitális. Úgy digitális, mint ahogy az Aczél Bandit kirúgó Dobos Menyhért igazgató közéleti. Emlékszik? A múltkor mondtam, hogy előbb-utóbb levelet írok Rudi Zoltánnak, hogy szeretnék az ő magánéleti igazgatója lenni, ha már van neki közéleti igazgatója.
 
- Emlékszem, mert amikor erről kérdeztem azzal kezdte, hogy „Beszarok!”.
 
- Meg még azt is mondtam, hogy az MTV a „hülyék gyülekezete” és most azért azt is hozzátenném, hogy elnézést a beosztottaktól. Szóval, ez a bizonyos Medveczky Balázs a Digitális MTV Igazgatóság eddigi vezetője volt. Nem gyönyörű? Egy igazgatóság, amelyik digitális.
 
- Mi a baja ezzel? Ez azt jelenti, hogy nem analóg, hanem digitális.
 
- Aha! Az igazgatóság digitális. A személyzettel, a székekkel, a padlószőnyeggel, meg a számítógépekkel együtt, úgy ahogy van, az egész intézmény digitális, élén Medveczky Balázzsal.
 
- Miért bántja Medveczkyt? Ha Dobos Menyhért lehet közéleti, miért olyan elképzelhetetlen egy digitális Medveczky?
 
- Mindegy. Az a fontos, hogy valaki vezeti az MTV-t.
 
- A Népszava munkatársa, L.T. a szerdai számban azon elmélkedik, hogy Rudi Zoltán az „utolsó pillanatban létrehozott egy stratégiai igazgatói posztot”. A Népszava újságírója azzal folytatja, hogy Rudi ugyanazt csinálta kicsiben, mint Putyin elnök nagyban, azaz kinézett magának egy olyan tisztséget (ahol azért rálátása lenne a fő dolgokra, és utódjára).
 
- Ez aljas rágalom! Putyinra nézve tisztességtelen, hogy Rudi Zoltánt hozzá hasonlítják. Rudi a Népszava spekulációja szerint azért kreálta ezt a tisztséget, hogy igazgatói fizetéssel ott maradjon a házban. Putyin semmi ilyet nem csinált, hiszen ő miniszterelnök lett, azaz nem kellett egy új tisztséget kitalálni. Putyin csak akkor hasonlítana Rudihoz, ha az utolsó pillanatban kitalálta volna, hogy legyen ismét cárja az orosz népnek. Úgy látszik nem jutott eszébe, és amilyen buta ez a Putyin, még csak fel sem hívta Rudi Zoltánt, hogy tanácsot kérjen.

Havas nem beszél a népszavazásról, de sztrájkpárti

2008. március 5., 11:36 Módosítva: 2009.04.18 13:11
0
10 hozzászólás
Most, hogy ehete nyugalom van, mi a véleménye a vasutassztrájkról?
 
Igazából sztrájkpárti vagyok annak ellenére, hogy nem szeretem a sztrájkot.
 
Ezt most hogy értsem?
 
Válasszuk ketté a dolgot. Egyrészt ki az a hülye, aki örül annak, hogy sztrájkolnak mondjuk a pilóták, ezért egy egész napot rostokolhat a repülőtéren. Ki örül annak, hogy a vasutassztrájk miatt elkésik a munkahelyéről, vagy akár az egyetemi vizsgájáról. Gondolom senki. Másrészt viszont a sztrájk a munkavállalói érdekérvényesítés legfontosabb eszköze. Nem is olyan régen láttam egy táblázatot a HVG-ben. Eszerint, mi magyarok Európában a legkevesebbet sztrájkolók közé tartozunk. Nálunk a sztrájknak valahogy nincsenek hagyományai. A Kádár-rendszerben persze gondolni se lehetett sztrájkra, meg valahogy a sztrájk idegen a magyar mentalitástól is. Jellemző, hogy amikor a lengyelek a nyolcvanas évek elején elkezdtek sztrájkolni és megjelent a Szolidaritás, itt Magyarországon a párt azt sulykolta az emberek fejébe, hogy a lengyelek lusták, utálnak dolgozni. Undorító, ocsmány manipuláció volt, ami ráadásul kárt tett a hagyományos lengyel-magyar barátságban is. Egyáltalán nem bánnám, ha Magyarországon több volna a sztrájk, mert az azt mutatná, hogy egyre öntudatosabb a magyar munkavállaló.
 
Akkor hogy állunk a vasutassztrájkkal?
 
A vasút az egy speciális eset. A vasút állam az államban, még ma is. Egy fogorvos, vagy egy kőműves nem tudja megbénítani az ország életét, de néhány vasutas igen. Ezzel az adottsággal természetesen nem szabad visszaélni. A kérdés az, hogy elfogadhatóak-e a Gaskó István által meghirdetett követelések? A Vasúti Dolgozók Szabad Szakszervezete ugyebár azt akarja elérni, hogy a MÁV valamennyi dolgozójának fizessenek egyszeri 250 ezer forintos juttatást, a MÁV Cargo privatizációs bevételéből, valamint a kialkudott 6,9 %-os bérfejlesztésen túl, kapjanak még 10 %-ot azok a dolgozók, akiket „kiszerveztek” a MÁV Zrt-ből. Ami engem illet, nem emlékszem, hogy az elmúlt tizennyolc évben a privatizációs bevételekből egyszer is kaptak volna egy forintot is az érintett dolgozók. Miért pont a vasutasok kapjanak? Felőlem egyébként kaphatnak, csak azt nem tudom, hogy ők ezt mivel érdemelték ki. Ami meg a plusz 10 %-os béremelést illeti, felőlem megkaphatják a vasutasok, de azért azt halkan megkérdezném, hogy mi lesz a röntgenasszisztensekkel? Meg a gépírónőkkel? Meg a szerszámlakatosokkal?

Akar beszélni a népszavazásról?
 
Nem nagyon. Magyarország nem Svájc. Nálunk nem nagyon van hagyománya a népszavazásnak. Amikor arról kellett döntenünk, hogy belépjünk-e a NATO-ba, akkor én is éreztem, hogy a szavazásnak van tétje, most viszont az iránt érdeklődnek, hogy akarok-e háromszáz forintot fizetni, mondjuk az orvosi vizitért. Ki az a hülye, aki szeret fizetni? Innentől kezdve a népszavazás már nem nagyon érdekel.
 
Elmegy szavazni?
 
Nem mondom meg. A helyzet ugyanis az, hogy most nemcsak két lehetőség közül választhat a polgár, azaz nemcsak az igen és a nem között választhat, mert már azzal is szavaz, hogy elmegy, vagy nem megy el. Az tök világos, hogy vitathatatlanul több lesz az igen és ez annyira egyértelmű, hogy szinte mindegy az eredmény. A kérdés az, hogy érvényes lesz-e a szavazás? Ezért nem mondom meg, hogy elmegyek-e, vagy sem.

Sztríptízbárban maszekolt egy diákom

2008. március 1., 16:25 Módosítva: 2009.04.18 13:11
0
165 hozzászólás
Olvasta azt a hírt, amely szerint Franciaországban becslések szerint 20-40 ezer egyetemista él abból, hogy az órák után vagy mellett alkalmi prostituáltként dolgozik?
 
Olvastam. De ha valaki nem vette volna észre, az információt érdemes kiegészíteni azzal, hogy egy könyv indította el a lavinát. A szerző, bizonyos Laura D., spanyol-olasz szakon járt egyetemre, és hogy el tudja magát tartani, másodállást is vállalt, egy telefonos ügyfélszolgálatnál dolgozott. Így sem tudta azonban eltartani magát, ráadásul szülei éppen hogy a minimálbér fölött kerestek, ezért szociális támogatást sem kapott. Prostitúcióval kereste meg a pénzt a tanulmányaira, albérletre, könyvekre, egyebekre, aztán összefoglalta az élményeit „Az én drága tanulmányaim” című könyvében. Óriási botrány kerekedett, az üggyel még a francia kormány is foglalkozott.
 
Mi a helyzet Magyarországon?
 
Néhány éve könyvet írtam a prostitúcióról, akkor találkoztam ezzel a jelenséggel. Megjegyzem, hogy egyetemen oktatok több mint tíz éve, de a munkahelyemen nem találkoztam ezzel a problémával. A masszázsszalonokban találkoztam természetesen egyetemista lányokkal, de a legmegdöbbentőbb élményem az volt, amikor egy éjszakai lokálban az egyik diákom adott elő sztriptízt. Képzelheti, hogy megdöbbentünk mind a ketten, amikor egymásra néztünk. A hivatásos prostituáltak eléggé ki vannak akadva az egyetemista, főiskolás „amatőrökre”. Azt mondják, hogy nyáron, amikor vége a vizsgaidőszaknak, ezrével jelennek meg a diáklányok és iszonyúan lenyomják az árakat. Gondolom meglepi, de elmondom, hogy elsősorban a Közgázról jönnek a lányok. Fogalmam sincs, hogy miért pont onnan vannak a legtöbben.
 
Feltételezem, hogy nemcsak a szünetben „dolgoznak” ezek a lányok.
 
Pár napja interjút csináltam Földi Ágival. Ő a Magyarországi Prostituáltak Érdekvédelmi Egyesületének elnöke. Interjú előtt körülnéztem az interneten és az egyik portálon prostituáltakról készített riportokat találtam. Az egyik Annáról készült, aki a riporter szerint „új, gyönyörű és intelligens”. Anna elmondja, hogy nemrég lett vége egy hosszabb kapcsolatának, most szingli, azonkívül nagyon szereti a szexet. A kérdésre, hogy tud-e teljes erőbedobással a munkára koncentrálni, azt válaszolja, hogy igen, bár egy éven belül államvizsgázik és most a tanulás köti le idejének jórészét. Aztán arról is beszél, hogy a Deák tér környékén van a lakása, ami azért jó, mert közel vannak a szállodák és a külföldiek jól fizetnek.
 
Anna nyilván előnyben van a hivatásosokkal szemben, mert a szexen kívül még mást is szolgáltat.
 
Persze. Anna jól beszél németül és olaszul, most tanulja az angolt, meg különben is egy kulturált, intelligens lány, nemcsak az ágyban állja meg a helyét, de vele el lehet menni vacsorázni, vagy kísérő lehet egy parti meghívás esetén. Ezek az előnyök egyébként az árakban is megmutatkoznak. Egy masszázsszalonban a lányok, ha minden extrát felszámítunk, akkor is csak 20-25 ezer forintot kaphatnak egy óráért, az egyetemista lányok akár 50 ezret is.
 
A francia „kolléganők” óránként akár 100 ezer forint értékű eurót is megkeresnek.
 
Hát persze. A magyar bérek – és most nem a prostituáltakról beszélek – töredékét teszik ki az EU-s átlagnak. Befejezve ezt a témát, Annáról még annyit, hogy a hosszú távú terve az, hogy pár hónapot még dolgozik itthon, aztán a friss diplomájával elmegy külföldre, valószínűleg Németországba, hogy egy normális munkakörben boldoguljon. A kérdés az, hogy talál-e megfelelő munkát megfelelő bérrel, mert ha nem, akkor bármennyire is fogadkozik, megmarad prostituáltnak, pontosabban diplomás prostituáltnak. Annál többet nem tehetünk, minthogy drukkoljunk, minél több lánynak sikerüljön megszabadulni a prostitúciótól.

Válaszok a homoszexuálisokkal foglalkozó írás kommentjeire

2008. február 29., 16:15 Módosítva: 2009.04.18 13:11
0
33 hozzászólás
- Valószínűleg rekordot döntött. Ennyi hozzászólás még nem volt. Sokan a szemére vetik, hogy miért nem válaszol.
- Miért válaszolnék? Soha nem értettem, hogy azok, akik a nyilvánosság elé állnak, teljesen mindegy, hogy mivel, verssel, dallal, festménnyel, akármivel, miért foglalkoznak azzal, hogy a közönségnek tetszik-e amit csináltak. Ennyire futotta, és kész. Megszívlelni persze meg kell a kritikát, de válaszolni értelmetlen. Mindenesetre volt egy hozzászólás, ami gondolom sokaknak felkeltette a figyelmét. Ez a „mindent elmondott már Henrik?”.
 
Kivételesen megpróbálok válaszolni, sorjában:
      
"Maga tényleg azt képzeli, hogy képes lenne mindent elmondani? És ha igen, tényleg azt hiszi, hogy ez lenne a legmegfelelőbb módja és legkézenfekvőbb fóruma a "mindentelmondásnak"."
Azt hiszem, itt valami félreértés van. Mit értsek azon, hogy „mindentelmondani”. Egy ügyről adott esetben el lehet mondani mindent, de az én esetemben nem erről van szó. Én a Velvet munkatársának kérdéseire válaszolok. Azt hiszem, hogy a hozzászóló rosszul fogalmazott és igazából azt akarta kérdezni, hogy vajon Havas Henrik tényleg azt képzeli-e, hogy mindenhez hozzá tud szólni, tényleg azt hiszi-e, hogy minden esetben az ő birtokában van az igazság. Megnyugtatok mindenkit, hogy eszem ágában sincs ilyesmiben hinni. Épp ezért nem is vállaltam, hogy hagyományos blogot írok, mert abban az esetben tényleg jogos lenne a vád, hogy kényemre, kedvemre véleményt mondok mindenről, ami csak az eszembe jut. Ezért a felállás – még egyszer mondom – hogy engem kérdeznek, én meg válaszolok. Akit érdekel elolvassa, akit nem, az nem. Ennyi.     

"Csodálkozom, hogy a magánál végzett médiapalánták még nem dobták kollektíve máglyára a diplomájukat. Ááááá, deghogy... inkább dolgozni próbálnak vele a hazai médiában, örökítve az újságírás maga által képviselt, egy virtuális díványról a saját "STORY TV" műsorát hírdető, félinformációkkal operáló, bújtogató, szenzációhajhász, "mindenteltudokmondanimindenről" stílusát."
Mi az, hogy „magánál végzett médiapalánták”? Tessék megnézni a Szegedi Tudomány Egyetem honlapját, és kiderül, hogy öt év alatt száznál több oktatóval találkoznak a diákok. Én csak egy vagyok a számos oktató közül. Az meg csak természetes, hogy az elmúlt tizenöt évben végzett többezer kommunikációs hallgató megpróbálja használni a diplomáját. Miért ne tennék? Ami pedig a „virtuális díványomat” illeti, tessék utánanézni, hogy most először került szóba a műsorom. Ami pedig a stílusomat illeti, az harminc év után olyan, amilyen. Akinek kifogása van ellene, annak megint csak azt tudom mondani, hogy ne tessék nézni, ne tessék hallgatni, ne tessék olvasni. 
        
"Remélem a "new media" témában még nem tart órát Tanár Úr!!!
Mert annak egy ''Tanár Úr" megszólításhoz méltó alkalmazását megközelíteni sem képes az irányvesztett index.hu oldalán."


Unom már ezt a „Tanár Urazást”. Rám ragadt, nem tehetek ellene. Ami pedig a „new media” témát illeti, ahhoz tényleg nem tudok hozzászólni. Úgy látszik, nyomaszt a múltam. Mellesleg nem álltam az „irányvesztett index.hu” oldalára, mindössze annyi történt, hogy ők tettek egy ajánlatot a foglalkoztatásomat illetően, én pedig elfogadtam. Amúgy mitől lett irányvesztett az Index? Azért, mert engem foglalkoztat? Tessék kikövetelni, hogy foglalkoztasson mást is!
       
"Kommentezőimitátorok!
Ti meg nem tehettek róla, jól bekaptátok a csalit. Alig hagyta ki valaki a remek ziccerhelyzetet egy kis diszkriminatív megnyilvánulásra!"

Csacsiság! Azért, mert valaki hozzászól, még nem kapta be a csalit. Mégse hülyék gyülekezetéről van szó, nem? Az, hogy én egy kényes, de társadalmilag igencsak fontos témát felvetettem, az mitől volna ziccerhelyzet? Éppen, hogy a kibeszéletlen ügyek fekszik meg a társadalom gyomrát. Diszkriminatív hozzászólások? Ugyan, ez a magyar valóság a virtuális dívány környékén. Lehet, hogy nem tetszik, de ez van.
      
"És látja Henrik, még mindig ugyanaz az ábra:
Emberek akik csak a sajátnemű embertársaikban találják meg a párkapcsolat lehetőségét = Buzik, farbatúrók, köcsögök, bűnösök, az Ördöggel cimborálók, anál-fetisiszták...Betegek!"

Látom, látom, csak nem értek egyet. Csajkovszkij ide, Ferencsik János oda, attól még polgártársaink túlnyomó többsége szocializációja során az Ön által említett kifejezésekkel volt kénytelen feltölteni az agyát. Tessék Lippmannt olvasni! Lippmann szerint: „tárolt képekkel, prekoncepciókkal, előítéletekkel, indítékokkal és érdekekkel operálunk, hogy megfejtsük a külvilágból érkező üzeneteket. Ezek az interpretációk és gondolati extrapolációk mintákká vagy sztereotípiákká állnak össze. Ezek a sztereotípiák azok – mondja Lippmann – amelyek meghatározzák az emberi cselekvést”.
Megint csak azt tudom Önnek mondani, hogy legyen toleráns, az intoleránsakkal szemben.
      
"Mint meleg...
...nem hazudok naphosszat, csak látom a körülöttem uralkodó áttörhetetlen tudatlanságot és belátom, hogy nincs sok értelme annak, hogy elmondjam magamról. Akinek tudnia kell az tudja."

Tényleg nem hazudik naphosszat? Dehogynem! Egy életen át hazudik. Egy életen át görcsben van, ha buziznak, az Önök kárára viccelődnek társaságban, álcáznia kell magát a férfivécében is, mondjuk egy társasutazás során, zavarban van, ha távoli rokonok a család után érdeklődnek. Azt hiszem, nem érdemes folytatni.
        
"...még embernek szeretném érezni magam függetlenül attól, hogy ez a sorsom, akár a genetika, akár a legfelsőbb személy, akár a gyermekkori neveltetésem, akár jómagam lenne az oka mindennek."

Teljes joggal érzi magát embernek, aki ezt vitatja, az fasiszta. Azt hiszem egyébként, hogy okot keresni értelmetlen és reménytelen.
        
"...nem HISZEK A MELEGFELVONULÁSBAN! Főleg nem a melegbüszkeség címszó alatt.
Ha mégis mindenképpen az utcára kell ezt vinni, akkor sajnos ideje lenne belátni azt, hogy ezzel csak azt erősítiti a melegközösség, ami ellen harcol. Kishazánk alkalmatlan erre."


Ebben egyetértünk, én sem hiszek a meleg felvonulásban. Pontosan azért nem, amiért Ön sem.
        
"...igen én is megöregszem, és a reprodukció hiányában tényleg nem zokognak majd annyian mellettem, bár véleményem szerint a halállal mindenki egyedül szembesül, ha meleg, ha nem."

Ez nem így van. Tény és való, hogy „elidegenedő világunkban” kórházban, paravánok közé gyömöszölve egyedül és nyomorultul hal meg az emberek többsége. Mennyivel emberibb volt, amikor családja körében érte az embert a halál. Ne adj isten, még a kezét is fogta a gyermek, vagy az unoka. Én semmiképpen sem szeretnék kórházban meghalni. Egyébként milyen szép ez a eufénizmus: reprodukció hiányában. Remélem a halálos ágyán, ha körülnéz, nem az villan át az agyán, hogy: reprodukció hiányában sajnos így egyedül, nyomorultul kell búcsúznom ettől a világtól. Remélem nem sértődött meg.
        
"...Nem hiszek a politikában, főleg nem abban amit itt gyakorolnak, mivel ha jól végeznék a dolgukat, és mindezt a társadalom javára is tennék, akkor nem lenne ennyi elszomorodott, reménytelen, gyűlölettelteli ember ebben az országban."

Teljes mértékben egyetértek!
      
"Henrik, maga elég valószínű, hogy nem fogja ezen sorokat elolvasni, mivel elképzelelhető, hogy maga csak a grimaszt és a nevét adja ehhez az egész "mindent megmondok" online alkalmazáshoz, a TV műsora promóciós tevékenységein belül."

Azt hiszem, erre a felvetésre már nem kell válaszolnom.
       
"Ha netán mégis eljutna magához ezen komment:
Akkor kérem, minél előbb hagyja hátra a magyar médiát, nincs magának erre szüksége. Ezen médiakörülményekre, nézőkre, kommentelőkre. Tegye meg, mert ez lenne a legnagyobb tanítás az Ön részéről!
Nézzen tükörbe és kérdezze meg magától:
Mindent elmondott már Henrik?"


Hát, sajnos ez egy elég kusza gondolatmenet. Pl.: „hagyja hátra” Nem inkább „hagyja abba”? Még csak annyit, hogy tőlem távol áll a „tanítás”. A nagy tanítók (Konrád György szerint) azok voltak, akik alapjaiban tudták megváltoztatni az emberek világról alkotott képét. Jézus, Konfucius vagy éppen Marx. A „nagy tanító” napjaikban a média, ennek vagyok én egy egészen apró kis közreműködője. Örülök, hogy szót válthattam Önnel.

Magyarországon nem lehet boldog egy homoszexuális

2008. február 28., 12:40 Módosítva: 2009.04.18 13:11
0
342 hozzászólás
Lassan egy hónapja dolgozik a StoryTv-nél. Érdekelne, hogy mik a tapasztalatai.
 
Ahogy mondani szokták, minden kezdet nehéz. A talkshow látszólag egyszemélyes műfaj, pedig nem az. Larry King napról napra egymagában fogadja a vendégeit a CNN stúdiójában, de érdemes arról is tudni, hogy körülbelül kétszáz munkatársa készíti neki elő a terepet. Remélem, hogy előbb-utóbb mögöttem is lesz hat-nyolc ember.
 
Rengeteg emberrel beszélgetett. Ki volt közülük a legérdekesebb?
 
Ezt most nem tudnám megmondani. Mindenesetre a Czeizel Endrével készített interjúban voltak izgalmas részletek. Czeizel doktor egyebek közt arról beszélt, hogy ma már ezer dollárért bárki elkészíttetheti a géntérképét, aminek alapján nagy valószínűséggel megtippelhető, hogy az illető milyen betegségekre számíthat. Sőt, ma már az is lehetséges, hogy egy magzat géntérképe is elkészüljön. Ennek alapján például megtudhatja a kismama, hogy fia vagy lánya lesz, sőt, a fiúk esetében a szakember azt is kiderítheti, hogy a még meg sem született fiú hetero- vagy homoszexuális lesz-e. Szociológusok magyar és angol nőket kérdeztek meg arról, hogy amennyiben kiderülne magzatukról, hogy fiúként jön a világra és bizonyosan homoszexuális lesz, akkor elvetetnék-e, vagy sem. Maga szerint vajon hogyan válaszoltak a megkérdezettek?
 
Gondolom nemzetiségüktől függetlenül a nők öt-tíz százaléka mondta azt, hogy elvetetné a gyereket.
 
Téved. A magyar nők kilencvenegy százaléka mondta azt, hogy elvetetné, az angol nőknél pedig hatvan százalék.
 
Döbbenetes. Azt gondoltam, hogy az angolok toleránsabbak, de még így is nagyon meglepett ez az eredmény. Magának mi a véleménye?
 
Őszintén szólva, bajban vagyok. Amikor a kamerák előtt beszélgettem Czeizel doktorral, ki is csúszott a számon az, hogy valahol megértem ezeket a nőket. Mégpedig azért, mert szerintem egyetlen anya sem akarja boldogtalannak látni a gyerekét. Nem megy ki a fejemből az, amit egy homoszexuális férfi mondott nekem, aki egyébként melegek számára készít pornófilmeket. Ezzel a producerrel a lakásán beszélgettem és gratuláltam neki a berendezéshez. Nem voltam teljesen őszinte, mert az igaz, hogy abban a lakásban minden borzasztó drága volt, de őszintén szólva az összkép nem nagyon felelt meg az ízlésemnek. Mindenesetre ez az ember körülnézett a saját lakásában, nagyon sóhajtott és a következőket mondta: Látja, nekem mindenek megvan, és mégis állandóan azon jár az eszem, hogy olyan nyomorultul, magányosan fogok megdögleni, mint egy kutya az árokparton. Ha a homoszexuálisokról van szó, gyakran eszembe jut ez az eset. Borzasztó lehet úgy élni, hogy tudom, nem lesz gyerekem és unokám, elég szar lehet úgy meghalni, hogy nincs mellettem senki.
 
Ettől még élhet egy homoszexuális is boldog életet!
 
Máshol talán igen, de itt Magyarországon nem hiszem. Nézzen körül, és számolja össze, az ismert emberek közül hányan vállalják fel azt, hogy melegek. Szinte senki. Eközben a férfiak kb. öt-hat százaléka homoszexuális. Közülük rengetegen házasságban élnek, feleséggel, gyerekkel. Egészen biztos torzul annak az embernek a személyisége, aki egy életen át hazudik. Magyarországon a karrierjét kockáztatja az a pap, politikus, rendőr, katonatiszt, pedagógus és még sorolhatnám a szakmákat, aki felvállalja a másságát. A mi szakmánk például tele van melegekkel. Az a röhej, hogy mindenki tudja róluk, hogy a saját nemükhöz vonzódnak, de még a saját társaságukban is hazudnak. Az igazság az, hogy ez a fajta képmutatás nekik is terhes, de egyszerűen rákényszerülnek a hazugságra. Ettől aztán tényleg deformálódik a jellemük. Sajnálom őket.

Gusztustalan, amit Antal Imrével művelnek!

2008. február 27., 12:01 Módosítva: 2009.04.18 13:11
0
58 hozzászólás
Látta a Bors szerdai címlapját? Ha nem, megmutatom. Látja, Antal Imre van a címlapon azzal a szöveggel, hogy „remélem, még hazamehetek”.
 
Amit Antallal művelnek, az egyszerűen gusztustalan. Egy haldokló ember arcát címlapra tenni egyszerűen felháborító! Magából a cikkből az is kiderül, hogy Antal Imre már nincs abban az állapotban, hogy kontrollálja a cselekedeteit, úgy is lehetne mondani, hogy már nincs beszámítható állapotban. Arról beszél az újságírónak, tudja mit, az újságírót azt tegyük idézőjelbe, na, szóval a szennylap dolgozójának, hogy Józsi, a barátja eladta a szentendrei házát, vett egy újat, nagyobbat és azt most újítja fel. Antal azt reméli, hogy neki is lesz egy új szobája, ahová majd hazamehet. Ezt a szöveget adja tehát a lap Antal Imre szájába, aztán közli, Józsinak, a barátnak az álláspontját is. Józsi szerint szó sincs arról, hogy költözne, Antal Imre összevissza beszél, és már azt sem tudja mi a valóság. Aztán Józsi azon kesereg, hogy mindenki Imre pénzét követeli rajta, ami azért érthetetlen, mert közös kasszán vannak és ő látta el Imrét, és ő is látogatja.
 
Mi ezzel a baj? A Bors nyilvánosságra hozza azt, amit Antal Imre mond és azt is, amit Józsi.
 
Éppen ez az. A 17. oldalon Józsi elmondja, hogy mi van a pénzzel, ehhez képest a címoldalon a következő állítás olvasható: „Imruska havi félmilliója szőrén-szálán eltűnik”. Az ténykérdés, hogy Antal Imre panaszkodik, hogy Józsi sosem ad neki pénzt, Józsi viszont azt állítja, hogy a közös kasszából gondoskodik Imréről. Ebből aztán nem derül ki, hogy mi az igazság, így aztán merő prejudikáció amit a lap állít. De ez a legkevesebb. A lényeg az, amivel kezdtünk, miszerint méltatlan egy beteg, kiszolgáltatott ember helyzetével visszaélni. Ez ugyanúgy vonatkozik egy haldokló asztalosmesterre, mint az országos hírű egykori zongoraművészre, tévésztárra. Azt hiszem, ez a címlap önmagában a magyar újságírás mélypontja. Még annyit, hogy szó sincs itt újságról, ez egy nyomtatvány, amelynek még főszerkesztője is van, Pallagi Ferenc személyében.

Válasz Aczél Endrének

2008. február 20., 09:42 Módosítva: 2009.04.18 13:11
0
55 hozzászólás
Stella kisasszony néhány napig szabadságon van, úgyhogy nincsenek kérdések. Természetesen válaszolok Aczél Endre felvetéseire. A legfontosabb az, hogy mi a műfaja a Nap-keltének. Aczél szerint háttérműsor, szerintem hírműsor. Hírműsor egyébként lehet ilyen is és olyan is. A híradóban híreket és tudósításokat hallunk, illetve látunk, míg mondjuk a Nap-keltében a hírblokkok mellett jó esetben aktuális hírekhez kapcsolódó, gyakran hírértékű interjúk töltik ki a műsoridőt. A régi szép időkben, valamikor a nyolcvanas évek végén éppen én voltam az, aki a rádió Reggeli Krónikájában vendégeket hívtam, hogy aztán az élő beszélgetésekből hír készüljön. Az interjú ugyanis fontos eleme a hírműsoroknak, ezt nevezzük „információszerző alapinterjúnak”. Ugyan miért kérdezne a riporter egy politikust a Nap-keltében, ha nem azért, hogy valamilyen új hírértékű információt húzzon ki belőle?
 
Ami pedig azt illeti, hogy Aczél Endre az elmúlt héten öt külpolitikai témájú dolgozat mellett egyetlenegy belpolitikai dolgozatot adott közre a Népszabadságban, kezdjük azzal, hogy az az egy épp elég botrányt kavart, nem mintha nem értettem volna egyet a mondanivalójával. (A katolikus egyház politikai tevékenységéről mondott véleményt.) Megjegyzem, ez az egy írás is kiverte a biztosítékot és ez az egy írás is megalapozza azt a véleményemet, amit a múltkor közzétettem. Csakhogy nem ez a lényeg, hanem az, hogy egy újságíró nem lehet tudathasadásos. Az nem megy, hogy reggel – legyen bármiről is szó – kötelezően pártatlan és tárgyilagos vagyok, délután a számítógép előtt viszont ellenállhatatlan kényszert érzek arra, hogy a lap számára leírjam a véleményem.
 
Aczél Endre azt kérdezi tőlem, hogy diszkvalifikálja-e őt az, ha kedden megjelenik egy írása a Hillary-Obama párbajról, aztán másnap ugyanerről faggat a Nap-keltében szakértőket. Megnyugtatom, hogy szerintem nem. Mégpedig azért nem, mert – sajnos – Aczélon kívül alig néhány felkészült, magát kifejezni is képes kommentátor dolgozik a Magyar Televízióban.
 
Valamit a Nap-keltéről. 1989 augusztusában Forró Tamással mi kezdtük el. Ez egy laza, lezser, farmeres, pólós műsornak indult, és meg lehet nézni, hogy mára mi lett belőle. Irdatlanul hosszú, nyolc-tíz perces beszélgetések, közülük egy csomóról bűzlik, hogy rendelése készültek. Azt hiszem Aczél Endre, vagy Bethlen János újságírói felkészültségét senki sem vitatja, így én sem. Csakhogy két különböző dolog felkészült, művelt újságírónak lenni és egy másik kamera előtt laza, és ugyancsak felkészült műsorvezetőnek.
 
Végezetül valamit Pálffyról. Ő úgy döntött, interjút ad a Heti Válasznak. Engem az interjú egy szakmai jellegű részletével kapcsolatban megkérdeztek és úgy döntöttem, hogy válaszolok. Ennyi az egész. Hogy is mondják? Ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna.

Molnár Anikó laktat annyira, mint a babos tészta

2008. február 19., 09:39 Módosítva: 2009.04.18 13:11
0
38 hozzászólás
A Blikk írta a napokban, hogy Molnár Anikóval mégiscsak ír könyvet. Igaz a hír?

Ha nem is mostanában, de egy-két hónapja tényleg beszéltem Molnár Anikóval. Megjegyzem, rajta kívül még rengeteg ember jelentekzett, hogy írjak róla könyvet. Ami Anikót illeti neki őszintén megmondtam, hogy Kelemen Anna után a családom igencsak rossznéven venné, ha megint valami hasonlóval rukkolnék elő. Megjegyzem, az is egy megoldás, hogy az ember ír egy könyvet, aztán a nevét nem adja hozzá.

Annak idején elég jól kerestem azzal, hogy ilyen-olyan közéleti szereplőnek beszédet írtam, sajnos ennek az üzletnek elég tragikus volt a vége. Moszkvában Magyar Gazdasági Napokat tartottak – ezt persze még a nyolcvanas évek elején volt – és a Kereskedelmi Kamara akkori elnökének kellett egy beszédet írnom. Biztosan fáradt voltam, mert elővettem a tavalyi beszédet, picit igazítottam a fazonján. Gondoltam Keserű Jánosné mondanivalóját nem feltétlenül kíséri óriási figyelem. Ez biztosan így is volt, de sajnos kinyomtatták a beszédet, amely úgy nyolcvanöt százalékban egyezett azzal, amit az elmúlt évi szónok mondott el. Az rendben van, hogy kirúgtak, de még azt a minimális munkámat se fizették ki, amivel átalakítottam a beszédet.

Visszatérve Molnár Anikóhoz, ha nem adja a nevét egy könyvhöz, akkor az azért valószínűleg nem is lesz olyan sikeres, mint egyébként lenne.

Általában ez biztosan így van, de lehetnek kivételek. Emlékezzen a Teréz Anyu sikerére! Teljesen ismeretlen szerző robbant be ezzel a könyvvel, még film is készült belőle. Más kérdés persze, hogy a kiadók áldoznak-e pénzt reklámra, futtatják-e a szerzőt, trendi-e a téma, szóval sok minden kell ahhoz, hogy ismert, befutott név nélkül is több tízezres példányban menjen el egy könyv. Megjegyzem, hogy a sikernek azért több összetevője van. Pár hete olvastam, hogy mekkora pénzeket kaszál Stahl Judit kiadója. Azt egyébként nem tudom, hogy ez a kiadó Stahlé-e avagy sem, mindenesetre tény, hogy a szakácskönyvek százezres nagyságrendben fogynak.

Ezek szerint szakácskönyvet ír?

Nevetni fog, de tényleg gondolkodtam rajta. Egyetlen egyféleképpen tudnám elképzelni, mégpedig úgy, hogy az ország egy-egy tájegységének legjobb konyháit keresném meg, és a legjobb, legeredetibb, legizgalmasabb recepteket gyűjteném össze. Egyszer egy interjúban említettem, hogy sajnos több évtizede, a nagymamám halála óta nem ehettem a kedvenc ételemet, a babos tésztát. Ez a mi családunkban, mint tipikus sváb étel rendszeresen asztalra került. Egyszer egy tévéműsorban valamelyik pilisi faluban forgattak, és egy sváb néni elmondta a receptet, de sajnos nem tudtam megjegyezni. Aztán egy olvasó küldött egy receptet, amelyik tényleg a babos tésztáról szólt, de nem arról, amit az én nagymamám csinált. A nagymama babos tésztája, az zsíros, kifőtt metélt tésztára merített, elég híg, fehérbabból készült főzelék volt, babérlevéllel ízesítve.

Hogy jön Molnár Anikóhoz a babos tészta?

Most össze kell szednem a gondolataimat, de már meg is van a válasz. Egy könyv és egy étel akkor lehet jó és sikeres, ha van benne valami eredeti. A babos tészta egy echte sváb specialitás, és hát tulajdonképpen azért Anikó, a Nagy Ő is speciális valahol. Valljuk be egyedi jelenség. Nem minden nő kap ki két olyan figurát, mint Bochkor Gábor, vagy az a szelíd mosolyú fekte srác, akinek a neve most nem jut eszembe … tudja, aki lelépett valahova Görögországba, az Anikó meg szenved, mint a kutya. Lássuk be, Anikó is laktat annyira, mint a babos tészta. Megjegyzem, az apám annak idején egy nagy tányér babos tészta után – pedig nem volt nagyivó – négy-öt nagyfröccsöt is megivott.

Pálffy nem ért a hírekhez

2008. február 17., 11:10 Módosítva: 2009.04.18 13:11
1
186 hozzászólás
Mit szól ahhoz, hogy – idézem a Népszabadságot – „Aczél Endre tizennyolcadikától nem vezethet műsort a Napkeltében. Így döntött az MTV közéleti igazgatója, Dobos Menyhért”.

Komolyan mondom, beszarok! Már nem azon, hogy az Aczélt eltiltották, hanem azon, hogy az MTV-nek van közéleti igazgatója. Ő a dobos Menyhért. Most rögtön írok egy levelet Rudi Zoltán elnöknek, hogy szeretnék magánéleti igazgató lenni, már amennyiben nincs ilyen poszt, mert nem szeretnék onnan senkit se kitúrni. Isten bizony mondom, hogy ez a királyi televízió továbbra is a hülyék gyülekezete. Azt hittem, hogy végre megszabadultak Szabó László Zsolttól, de úgy látszik, a megvilágosodáshoz az is kevés volt.

Na, de mégis! Szakmai szempontból mi a véleménye Aczél eltávolításáról?

Kezdjük azzal, hogy a Bandival egészen jó a kapcsolatom. Nem barátkozunk, de ha találkozunk, jól eldumálunk. Lehet, hogy megsértődik, de én ezt a véleményemet már többször hangoztattam, hogy aki politikai véleményét nyilvánosságra hozza, annak nincs helye hírműsorban. Ez olyan evidencia, amivel Aczél Bandi is tisztában kell, hogy legyen. Az egyik legfontosabb hírműsorokkal kapcsolatos szabály az, hogy nem mondhat hírt, aki egyébként kommentál.

Még a laikus is beláthatja, hogy az nem megy, hogy Aczél a legaktuálisabb politikai kérdésekben állást foglal a Népszabadságban, aztán, mondjuk, másnap független, pártatlan műsorvezetőként ugyanarról a témáról faggatja az érintetteket. Ez egyszerűen nonszensz. Magánemberként persze nyilván hiányolnám Aczélt a Napkeltéből, már ha nézném ezt az egyébként dögunalmas műsort, de ettől még fenntartom a véleményemet.

Az azért furcsa, hogy a kuratórium elnökségének kérésére összeférhetetlenségi vizsgálatot rendeltek el ezerhétszáz munkatárs esetében, és csak Aczél akadt fenn a hálón. Hát, a totálisan tehetségtelen Pallagi Ferenc nem ugyanúgy politikai tartalmú publicisztikákat tesz közzé a maga szennylapjában? (Isten ments, hogy Aczél megsértődjön, Pallagi íráskészségét azért nem hasonlítanám az övéhez.)

Vajon mit csinál az az ezerhétszáz ember, akit vizsgálnak? Azt azért nem hinném, hogy a takarítónőnél, a rendésznél, az ügyelőnél, az operatőrnél vagy a világosítónál felmerülhetne az összeférhetetlenség.

Nana! Mi van akkor, ha egy szándékosan ott felejtett banánhéjon hanyatt esik egy prominens baloldali politikus, beveri a fejét, hülye marad és évekig senki se veszi észre. Időközben kinevezik miniszternek és erre észrevétlenül rámegy az ország. És mindez hogy történhetett meg? Hát úgy, hogy nem figyelték meg a takarítónőt. Ami pedig az operatőröket illeti, ott is téved, mert valamikor, még a kilencvenes évek elején egy MDF-es fórumra hívtak meg. Akkor ott felállt szegény, azóta elhunyt Szuhay Balázs, és elkezdett velem kiabálni, hogy a mocskos operatőrök miatt a televízióban mindig magasnak, sudárnak néznek ki az SZDSZ-esek és kicsinek, töpszlinek a nemzeti konzervatívok. Szerintem Szuhaynak biztosan igaza volt. Én, ha kell, titkosszolgálati eszközökkel is figyeltetném az operatőröket. Sok mocsokságot el tudnak követni, vagy politikai meggyőződésből, vagy egyéb okokból. Ami pedig az ezerhétszáz munkatársat illeti, az nem is olyan sok. Ha végiggondoljuk, hogy hány jól fizetett kurátort delegáltak a politikusok, és azok hány szimpatizánsukat vitték be a tévébe, akkor ez az ezerhétszáz egy egészen szerény szám.
 
Mit szól ahhoz, hogy vizsgálatot indítottak Pálffy István ellen is? A Heti Válasznak adott nyilatkozatában a következőket mondta: „Egy híradóban nemcsak tények vannak, hanem hírek, s ami elhangzik, annak jó, ha ötven százaléka valós.” Mit szól ehhez? Mi lehet a vizsgálat eredménye?

Kezdjük azzal, hogy Pálffy Pista jól döntött, amikor a borokról ad ki könyvet és nem a hírekről, az utóbbiakhoz ugyanis nem ért. Csacskaság tényekről és hírekről beszélni, így együtt a két fogalom nem is értelmezhető. Szerintem Pálffy a következőre gondolt (illetve kellett volna gondolnia), csak nem volt előtte súgógép, ezért nem jött össze a gondolat.

Maradva a híradónál, a műsor a különféle eseményekről számol be, ezek csoportosítása egyértelmű. Egy: spontán események (amelyek tulajdonképpen előzmények nélkül, maguktól megtörténnek), pl.: vasúti baleset, természeti katasztrófa, kétfejű borjú született. Kettő: megtervezet események (pl.: Pálffy interjút ad a Heti Válasznak, Gyurcsány sajtótájékoztatón jelenti be, hogy Draskovics továbbra is miniszter, de máshol Torgyán azt nyilatkozza nekem a StoryTv-ben, hogy továbbra is kész megmenteni a hazát, stb.). Ezeknek az eseményeknek az a legfontosabb mozzanata, hogy azzal a szándékkal tervezik meg és hozzák létre, hogy a média beszámoljon róluk. Három: pszeudó-események (pl.: Gyurcsány, a meglepett miniszterelnök elveszett gyermeket talál a szomszéd telken. Elődje, Orbán Viktor előre megfontolt szándékkal kolbászt tölt Békéscsabán, és idetartoznak az úgynevezett szuperpszeudó-események, tehát azok, amelyek minden képzeletet felülmúlnak. Ilyen volt például az, amikor Torgyán József egy falufesztiválon ekével szántott.) Ezeknek az eseményeknek a lényege az, hogy miközben tudatos tervezői munka eredményei, eközben spontán eseménynek próbálják feltüntetni, nyilván a megtévesztés, a manipuláció szándékával.

Ezek szerint mi lesz a vizsgálat eredménye?

Nézze. Pálffyt nem marasztalhatják el, mert annak, amit mondott, az égvilágon semmi értelme nincs. Szegény nyilván arra próbált célozni, hogy ma már a híradóban megjelentetett események jelentős része nemcsak megtervezett, hanem kifejezetten pszeudó-esemény, csakhogy az általam leírt rendszerbe sem az a fogalom nem illeszthető be, hogy tény, sem az, hogy valós. Mondjuk, amit Cser Ágnes alakít kereplővel a szakszervezeti székház előtt, az a Pálffy-féle felfogás szerint vajon mi? Látjuk, hogy az asszony lóbálja a kereplőt, és ez tény. Az asszony azonosítható, tehát valós. Szegény Pista körül itt már kavarognak a fogalmak, de attól tartok, hogy a vizsgálóbizottság tagjai se ismerik ki magukat ebben a roppant bonyolult történetben. Minden esetre Stahlnak igaza van, hogy Pálffyval kiadja ezt a boros könyvet, én már most vevő vagyok rá.

Elég rosszindulatú szegény Pálffyval! Mit vétett magának?

Téved. Én nagyon szeretem a Pistát. Egyszer még irigykedtem is rá, jött ki a Balatonból és olyan szép rózsaszín fürdőnadrágja volt, hogy azóta se találtam olyat. Tulajdonképpen a Pallagit is szeretem, a piszkos munkát is el kell valakinek végeznie. És szeretem Szabó László Zsoltot is, mert ha nem … keresem a szavakat, hogy ne bántsam meg nagyon … úgy végzi a munkáját elnökként, ahogy végezte, akkor ott rohadok meg a királyi televíziónál, a Betlen mellett vezethetném a Napkeltét, meg valami késő éjszakai politikai műsort, és sose fordulok meg az RTL-nél, meg a TV2-nél, amelyek színvonala vitatható, de a fizetőképessége nem.

A Nagy fogyás egy piszkos kereskedelmi verseny

2008. február 16., 11:15 Módosítva: 2009.04.18 13:11
0
115 hozzászólás
Öt hónap után véget ért A nagy fogyás című műsor. Ön nézte?

Nem.

Miért nem?

Hát, több oka is van. Kezdjük azzal, hogy általában nem nézek sorozatokat, talán a Dallas volt az utolsó, amit megpróbáltam követni. Még a Vészhelyzetbe is bele-belenéztem, de azóta kikapcsoltam. Ami a Nagy fogyást illeti, már az taszított, hogy ormótlanul elhízott emberek hagyták magukat fényképezni. Ennyi visszataszító testet ezer éve nem láttam. Nem tudom  miért, de újságban, vagy tévéképernyőn borzasztóan taszít minden, ami rút, csúf, nem bírom a vért se, úgyhogy elég kényes vagyok.

Érdekes viszont, hogy amikor a Lipóton írtam a könyvemet, egy pillanatig sem zavart az öreg, szinte oszló testek látványa, nem zavartak az elszarusodott sárgás körmök, amelyeket óriási üvöltés közepette próbáltak az ápolók rendbe tenni, teljesen emberinek és normálisnak találtam, hogy néhány ápoltnak taknya-nyála egybefolyt, és milyen furcsa, hogy képernyőn az ilyen látványt alig-alig bírom elviselni. Voltak persze más problémáim is a Nagy fogyással, elég gyorsan átláttam, hogy itt aztán szó sincs szórakoztatásról, még a bulvár értelmében sem. Ez a műsor része a legpiszkosabb kereskedelmi versenynek.

Mindamellett ez volt az első olyan valóságshow, ami pozitív értékeket közvetített. A kitartásról szólt, az életmód változtatásról, meg arról, hogy igenis véghez lehet vinni lehetetlen feladatokat. Ilyen jellegű útmutatásra azért szüksége van az embereknek. Nem gondolja?

Én azt gondolom, hogy amit maga mond, az egy baromság. Öt hónapra besoroznak tucatnyi embert egy kiképzőtáborba, ahol mindenféle módszerrel leszednek róluk sok tíz kiló hájat. Ez elsősorban is azt sugallja, hogy korszerű módszerekkel, ripsz-ropsz átalakíthatod a testedet, amiről persze szó sincs. Ez nem népnevelés, ez népbutítás. Olyan légkört kellene teremteni ebben az országban, ami tényleg ráveszi az embereket arra, hogy érdeklődjenek a normális, egészséges életmód iránt. Finnországban jó sok évet szántak arra, hogy ezt magvalósítsák, és sikerült is nekik. Arról most ne beszéljünk, hogy mekkora különbség van a finn és a magyar mentalitás között, és arról se, hogy az átlag magyar lelkiállapota nem éppen alkalmas arra, hogy belevágjon egy élete végéig tartó programba, melynek olyan lényeges elemei vannak, mint a rendszeres testmozgás, az egészséges étkezés, a szabadidő igényes eltöltése, a rendszeres könyvolvasás és színházlátogatás … Jézusmária! Hol vagyunk mi ettől?

Mit értett az alatt, hogy ez a műsor része a legpiszkosabb kereskedelmi versenynek?

Mivel csak távolról néztem, mi folyik a Nagy fogyás körül, megkérdeztem néhány embert, aki információkkal is rendelkezik. Ezt a bizonyos „fogyási” piacot mostanáig a Schobert Norbi uralta. Nehogy már valaki azt higgye, hogy az a bizonyos Update módszer csak úgy hipp-hopp kipattant az agyából a mi kedves rendőrünknek, ennyire nem lehet naív senki.

Norbi könyvébe  belelapoztam, ott szépen fel van sorolva, miféle termékeket ajánl. A termékek mögött gyártók vannak, az igazán nagy profitot ők kaszálják. Norbi bent volt nálam a Storytv-ben, és bár nem mondta ki, de határozottan célzott rá, hogy az egyik leggazdagabb magyar (tehát az első százból az egyik), aki amúgy is érdekelt az élelmiszeriparban, eldöntötte, hogy újabb szeletet szerez meg a tortából. Innentől kezdve már nem olyan nehéz követni a történteket. Kellett szerezni egy kihívót, erre tökéletesen megfelelni látszott Béres Alexandra.

Mint a középkorban, amikor a hadvezérek megegyeztek a csata helyszínében, szinte ugyanígy találták meg a párbaj helyszínéül A nagy fogyás című műsort, melynek aztán a licencét a jó ízlésű Kovács Kristóf meg is vásárolta. Ezután jöhetett az ütközet, meg jöhettek a piszkos eszközök. Feljelentés Norbi ellen a Gazdasági Versenyhivatalnál, melynek eredményeképpen be kell zúzni majd' tízezer könyvet. Norbit se kell félteni, ő rögtön megválaszolta, hogy az ellenfelek tiltott eszközöket használnak, zsírégetőt, étvágy elleni tablettát stb. A bulvár persze rápakolt erre rendesen, olvashattunk mindenről, májkárosodásról, kiszáradásról, és ami a legszebb, a műsor körüli orvosok még leleteket is kiszivárogtattak. Úgy undor az egész, ahogy van.
 

Akik elmentek a Hősök terére soha nem tanultak történelmet

2008. február 12., 14:00 Módosítva: 2009.04.18 13:11
0
111 hozzászólás
Szombaton, 1500-2000 feketébe öltözött fiatalember tartott rendezvényt a Hősök terén. A magyarok mellett angolok, németek és spanyolok is megemlékeztek a „Becsület Napjáról”. Volt még a téren több száz ellentüntető is, ők tarkóra tett kézzel, mellükre tűzött sárga csillaggal tiltakoztak a demonstráció ellen. Mi a véleménye?

Hát, nézze. Ebben az ügyben eléggé érintett vagyok, mert az apám 1945. február 11-én, a kitörés napján éppenséggel a várban volt. Nem szívesen emlékezett soha arra a napra, de azért úgy nagyjából elmondta, hogy mi történt.

Egy neonáci német demonstráló azt mondta az újságíróknak, hogy a német katonák a magyarokban „igaz fegyvertestvérekre” leltek.

Hát, az én apám nem így emlékezett. Ő egyébként légvédelmi tüzér volt, ha jól emlékszem, tizedes, vagy szakaszvezető. Amikor a várat körülzárták, akkor már nem repülőre, hanem harckocsikra lőttek, aztán amikor elfogyott a lőszer, egy kézigránáttal hatástalanították az ágyút. Az apám szerint egyáltalán nem keveredtek össze a német fegyveres SS katonái a magyar honvédekkel. A németek tudták, hogy mi vár rájuk, a kitörés előtt a sebesültek egymást lőtték agyon, nehogy a szovjetek kezébe kerüljenek. A magyarok nem is vettek részt a kitörési kísérletben. Az apám, néhány bajtársával valahol az Ostrom utcában egy pincében húzta meg magát, ott estek hadifogságba. Aztán levitték őket az alagút környékére, az apám szerint az volt élete legszörnyűbb éjszakája. Az oroszok egész éjszaka géppuskázták bele a Dunába az elfogott német SS katonákat. A magyar hadifoglyokat nem bántották.

Végül is, mi a véleménye a megemlékezésről?

Az, hogy azok a magyar fiatalemberek, akik elmentek a Hősök terére, szerintem soha nem tanultak történelmet. A németekkel nem foglalkozom, legfeljebb annyiban, hogy otthon talán meggondolnák, hogy érdemes-e, szabad-e náci jelképekkel masírozni. Visszatérve a magyarokra, valahol az általános iskolában kellett volna megtanulniuk, hogy Magyarország üzent hadat a Szovjetuniónak és magyar katonák nyomultak előre egészen a Donig. Szerintem az apám meg a társai egyáltalán nem hősök voltak, hanem balek áldozatok. Mondhatná erre valaki azt is, hogy az apámék az „utolsó töltényig harcoltak”, de szerintem ez nem meggyőződés, hanem jellem kérdése. A magam részéről betiltanám ezeket a demonstrációkat, vagy csak városon kívül engedélyezném, ahol nincs nézőközönség.

Már amatőrök is részt vesznek a Molotov-koktélozásban

2008. február 11., 15:06 Módosítva: 2009.04.18 13:11
0
37 hozzászólás
Mit szól az MSZP-s politikusok elleni Molotov-koktélos támadásokhoz?

Én a magam részéről értetlenkedem. Tulajdonképpen egyetlen egy dolog biztos, mégpedig az, hogy ezek az akciók feltételezik egy szervezet létét. Itt nem egy elmebeteg akciózásáról van szó, ezeket a támadásokat koordinálták, megszervezték.

Lázár János, a Fidesz sajtótájékoztatóján azt mondta, hogy a rendőrség vagy nem tud, vagy nem akar lépéseket tenni a terrorgyanús ügyekben. Az Országgyűlés Rendészeti Bizottságának elnöke szerint a tehetetlenség azt a gyanút is keltheti, hogy ezen ügyek mögött a legmagasabb kormányzati körökig nyúló provokációs szándék állhat.

Teljesen egyetértek Lázár Jánossal. Egészen biztos, hogy valamelyik kormányülésen döntöttek arról, hogy Molotov-koktélos támadásokkal kell elterelni a figyelmet az országos gondokról. Feltételezésem szerint volt egy kis vita arról, hogy jugoszláv gyártmányú kézigránátot dobjanak-e, de ezt leszavazták és maradtak a Molotov-koktél mellett, ami ugyebár mégiscsak egy bevált magyar eljárás.

Igazi vita csak akörül robbant ki, amikor a kormánynak arról kellett dönteni, hogy kiket támadjanak meg. Szerintem maga Gyurcsány Ferenc javasolta azt, hogy sorsoljanak, mert az az ötlet, hogy önként jelentkezőket keresnek, az azért időbe kerül. Mégse normális, hogy a képviselő első lelkesedésében jelentkezik, hogy ő nagyon szívesen felajánlja a kertjét vagy az előszobáját egy ilyen támadásra, de aztán elkezd egyeztetni a feleségével, netán az anyósával, aztán a végén esetleg még visszalép. Úgyhogy a kormány maradt a sorsolásos megoldásnál, sőt arról is döntöttek, hogy folytatni kell a „beporzást” is. Szerintem március kilencedikéig további politikusoknak küldenek levélborítékban fehér port, de most már figyelni kell, mert amatőrök is részt vesznek a játékban. Legutóbb valakinek barna port küldtek.

Maga viccet csinál ebből az egészből!

Én? Én csak végiggondoltam azt, amit az Országgyűlés Rendészeti Bizottságának elnöke nyilatkozott.

Mit jelent a „felelősség” és „politikacsinálás”

2008. február 8., 07:18 Módosítva: 2009.04.18 13:11
0
14 hozzászólás
Borókai Gábor a Heti Válasz főszerkesztője válaszolt magának a lapjában. Lényegében azt írja, hogy neki nem lehet feladata, hogy mondjuk, Széles Gábort lebeszélje arról, hogy megossza a nyilvánossággal azt a felvetését, miszerint Orbán Viktor Kossuth reinkarnációja, ő pedig magát Hunyadi Jánoshoz és Görgey Artúrhoz hasonlítja. Nem nagyon érti, hogy miben hibázott, hiszen Széles Gábor látta és láttamozta az interjú végleges szövegét.

Elöljáróban szeretném megjegyezni, hogy Borókai Gábort kedvelem és tisztelem, a Heti Választ pedig a jobboldal egyetlen olvasható lapjának tartom. Ami a vitánkat illeti, az akörül forog, hogy egy lap, illetve főszerkesztője miképpen szólhat bele a politikába.

Szerintem – és ezt írtam a blogomban – például úgy, hogy helyt ad vitatható, vagy éppen nevetséges gondolatoknak. Az újságíró felelőssége szerintem nemcsak abban áll, hogy száműzi lapjából a szélsőséges gondolatokat, de nem ad helyt a nevetségeseknek sem. Aztán a harminc éves újságírói gyakorlatom arra is megtanított, hogy az interjúalanynak nem szabad megadni a lehetőséget arra, hogy a beszélgetés tárgyától eltérve pusztán saját, személyes indulataitól vezérelve támadjon meg másokat, akiknek ráadásul nincs lehetőségük a válaszra. Borókai Gábor igazi válasza az lett volna, ha megkérdezi Járai Zsigmondot arról, hogy Surányival együtt valóban ő járta-e ki Orbánnál, hogy Széles ne kapjon állami garanciát az oroszországi busz exporthoz.

A Heti Válasz azt is megkérdezhette volna Járaitól, hogy az MNB elnökeként milyen megfontolások alapján alakította a forint árfolyamot és, hogy tudott-e arról, hogy 2002 végén Széles Gábor szívesen leváltatta volna őt Medgyessyvel a jegybank éléről. Szerintem Borókai Gábornak ezeken a kérdéseken kellene elgondolkodnia.

    De hát maga nem ezekre a szakmai kérdésekről írt, hanem arról, hogy ha valaki hülyét csinál magából, azt a főszerkesztőnek meg kell akadályoznia.

    Bocsánat, de ezek a dolgok összefüggnek. Tisztázzunk valamit. A pártatlanság egyebek közt azt is jelenti, hogy annak, akit megtámadtak, ésszerű határidőn belül meg kell adni a lehetőséget arra, hogy hasonló feltételek mellett válaszolhasson. Borókai Gábor abban téved, hogy én az egyetemi hallgatókkal nem azt akarom elhitetni, hogy az ideális főszerkesztő „baráti telefonbeszélgetések során érdekes és érdemleges részt” kihúzathat-e a kész szövegből, hanem azt, hogy az újságíró, illetve főszerkesztő tartozik-e valamiféle felelősséggel azért, ami a lapjában megjelenik, és ha igen, akkor mit jelent az a két fogalom, hogy „felelősség” és „politikacsinálás”.

A korrupt zsaru rosszabb a bűnözőnél

2008. február 6., 12:17 Módosítva: 2009.04.18 13:11
0
29 hozzászólás
Cserni bíró egy rendőrt elítélt, egy másikat pedig felmentett a 2006 szeptemberében, a kőbányai rendőrkapitányságon történt bántalmazások miatt. A bíró kimondta, hogy a rendőrök egy része biztosan hamisan tanúskodott.

Rengetegen kommentálták az esetet és többen is elmondták, hogy rendőr még soha nem tanúskodott rendőr ellen. Ezen aztán jól fel is háborodtak sokan. Ki ne tudná, hogy a műhibaperekben szinte ugyanez a helyzet, lámpással is alig találni olyan orvost, aki szakvéleményével hozzájárulna ahhoz, hogy kollégáját elmarasztalják, legfeljebb az egészen nyilvánvaló ügyekben ítélnek el orvosokat. Ugyebár itt a „mundér becsületéről” van szó, ez egy létező dolog.

A rendőrök általában – mint a filmekben – párban járnak, szinte többet vannak együtt a társukkal, mint a feleségükkel. A Büntető törvénykönyv egyébként lehetővé teszi, hogy aki nem akar, az nem kötelezhető arra, hogy közvetlen hozzátartozója ellen valljon. Nyilván a legalapvetőbb emberi ösztönről van szó, és ez így helyes. Hogy egyik rendőr miért nem vall a társa ellen … hát azért nem, mert ő is ember. Ezzel nem akarom felmenteni a rendőröket, csak azt akarom mondani, hogy borzasztó nehéz ebből a csapdahelyzetből egy rendőrnek kimászni.

Cserni bírót is megértem persze, borzasztó lehet a bírónak az, hogy tisztában van ugyan az igazsággal, de mégsem hozhatja meg a megfelelő ítéletet, mert nincs bizonyíték, a tanúk hallgatnak. Amúgy a korrupt zsaru rosszabb a legelvetemültebb bűnözőnél. A baj az, hogy ezek a korrupt zsaruk csak az amerikai filmekben nyerik el méltó büntetésüket. A film címére már nem emlékszem, de arra igen, hogy a korrupt zsarut Denzel Washington játszotta és megkapta a magáét. Amúgy ez is tipikus amerikai csavar, már eljutottak odáig, hogy a korrupt zsarut egy borzasztó jóképű, szimpatikus fekete színészre bízták. Harminc éve ezt nem merték volna megtenni, üvöltött volna a kórus, hogy „mocskos rasszisták” a filmesek. Megjegyzem, jó volna már végre egy korrupt cigány rendőrtisztet látni egy magyar filmben és becsületes, szorgalmas cigány nyomozót az utcákon. De hát, ez nem Amerika!

Havas is szedett Xanaxot

2008. február 5., 14:20 Módosítva: 2009.04.18 13:11
0
26 hozzászólás
28 éves korában meghalt Heath Ledger. A boncolás alapján a halál oka nem megállapítható, de az biztos, hogy a lakásában öt különböző nyugtatót találtak a rendőrök, köztük Xanaxot és Valiumot. Állítólag alvásproblémái voltak. Én nehezen hiszem el, hogy véletlenül adagolta volna túl magát. Ön mit gondol?

Rengeteg ember szenved alvásproblémákkal. Szerintem a nyugdíjas váltókezelőtől az Oscar-díjas rendezőig bárki küzdhet ezzel a problémával. Azt pontosan tudom, hogy a médiában rengetegen vannak, akik nyugtatókon, antidepresszánson élnek, különben nem tudnák elviselni… nem is tudom, hogy mit.

Távolról sincs vége, olvasson még

Gyurcsány se volt normális

2008. február 4., 19:12 Módosítva: 2009.04.18 13:11
0
58 hozzászólás
A múltkor, amikor arról írt, hogy egy köztudottan beteg ember garázdálkodik a magyar közéletben, sokan találgatták, hogy kire gondolt.

    A politikusok közül mindenki tudja, hogy ki ez a személy, de nevet nyilván senki sem fog mondani. Az biztos, hogy nem a kómában fekvő Toller Lászlóról, illetve az orvosi kezelés alatt álló Horn Gyuláról van szó.

    Hát, akkor kiről?

    Mielőtt erre válaszolnék, azért visszatérnék a múltkori beszélgetéshez. Emlegettem Szentágotai Jánost, aki mélyreható következtetéseket vont le egy akadémiai ülésen, amikor a szemközt ülő aggastyánkorú akadémikusnak alvás közben hosszasan csöpögött az orra. Nem szeretném, hogy ha egyetlen akadémikus is megsértődne, hiszen csöpöghet az orra az aggastyánkorú vízvezeték szerelőnek, hajóácsnak és traumatológusnak is.
Távolról sincs vége, olvasson még

Hét feketébe öltözött körbe fogott egy feketét

2008. február 1., 13:15 Módosítva: 2009.04.18 13:11
0
99 hozzászólás
 Nemrég megjelent egy videofelvétel, amelyen Fekete Pákó náci karlendítéssel élteti Hitlert és Szálasit, ráadásul szidja a romákat. A nigériai énekes úgy nyilatkozott, hogy azért kényszerült erre a tettre, mert félt a jobboldali internetes rádió embereitől. 

Hát, ez a magyar valóság! Hozzátartozik a sztorihoz, hogy Pákó szövege megért fél oldalt a Blikknek. Győrik L. Ferenc a következőket írja: „Az énekes hamar tisztában lett azzal, hogy becsapták és rasszisták foglya lett. A beszélgetés alatt az egyetlen célja az volt, hogy ép bőrrel megússza a kalandot.” Amikor ezt olvastam, a gyomrom összeszorult, nem is tudtam befejezni a reggelimet. Maga a történet egyébként teljesen hiteles. Pákó az Oktogonon találkozott a későbbi túszejtőkkel, egyáltalán nem volt feltűnő, amikor Pákó bemutatkozott a hét talpig feketébe öltözött bőrfejűnek, akik megveregették a vállát, hogy ne félj Pákó, mi nem vagyunk rasszisták, csak szeretünk úgy öltözni. Szóval, fényes nappal az Oktogonon hét feketébe öltözött körbe fogott egy feketét és minden feltűnést mellőzve elvitték a fiút egy stúdióba, ahol tíz oldalas írást nyomtak a kezébe zsidókról, négerekről, szocialistákról, de ami még ennél is szörnyűbb, vodkát is itattak vele és nagyon szépen megkérték, hogy szeresse Hitlert.

Egy kicsit még zsidózott Pákó, erre megtapsolták és ujjongtak, és ez a mozzanat az, ami miatt én mindent elhiszek, mert teljesen normális, hogy Fekete Pákót Magyarországon megtapsolják, és ujjongva ünneplik. Legyünk hálásak a Blikknek is, mert a lap gondosan lefotózta azt a Hitlert ábrázoló pólót, amelyet emlékbe adtak Pákónak.

Nem gondolja, hogy van felelőssége ebben az ügyben? Ugyanis az említett rádió, a Bombagyár, a Kuruc.info nevű portálhoz áll közel, akik épp az ön blog bejegyzése nyomán kezdtek érdeklődni Pákó iránt.

Erről nem tudtam, de nem is érdekel. A Bombagyár meg a Kuruc.info nem feltétlenül rám támaszkodik, ha gyűlöletének alanyt keres. Előbb-utóbb várható volt, hogy találnak maguknak egy színes bőrűt, akit azért is könnyű gyalázni, mert az a különféle médiaszerepléseivel épp eléggé felhívta magára a figyelmet. Egyébként Fekete Pákó védelmében mondom, hogy szegény tényleg megkérdezte az Activity szerkesztőit, hogy behozhatja-e a műsorba a „csoki faszt” és amikor azok bólogattak, akkor szabadult el a pokol. Mellesleg mennyivel rosszabb Fekete Pákó Győzikénél, aki a Blikknek ugyanebben a számában címlapra került azzal, hogy új gyomorgyűrűt kapott, mert megint visszahízott.

Fradira szüksége van a magyar focinak

2008. január 31., 15:20 Módosítva: 2009.04.18 13:11
0
4 hozzászólás
Miért nem akar a futballról beszélni? Szerintem volna miről. Az MLSZ múlt keddi rendkívüli ülése – ahogy az újságok írják – bohózatba illett. Aztán az se semmi, ami a Fradi körül történik. Nincs véleménye?

    Hát, nem nagyon. A rendszerváltás után több mint egy évig voltam az MLSZ szóvivője. Ezt a testületet azóta se tudom komolyan venni. Most ugye az a téma, hogy ki legyen a szövetségi kapitány, jöjjön egy külföldi, vagy maradjon Várhidi Péter. A napokban volt egy érdekes beszélgetésem. Olyasvalaki volt az irodámban, aki „közel van a tűzhöz”. Nos, nagyjából a következőképpen foglalta össze mi a probléma Várhidivel. Előrebocsátom, hogy a beszélgetőtársam ugyan a magyar futball egyik kimagasló alakja, de nem kifejezetten a szavak embere. Ilyesmiket mondott: …Szerinted, hogy néz ki ez a srác? … Valamit már alakított a frizuráján, de a haja meg a bajusza tiszta katasztrófa! … Szerinted, hogy öltözködik? A Matheus az úgy öltözködött, mint egy igazi úr. A Lotharon minden a helyén volt, zakó, ing, nyakkendő. Ez a Péter még állni se tud rendesen a kispad mellett. Szerinted úgy néz ki, mint egy sportember? Akármilyen rendes fiú, mégis csak görnyedt. Egy szövetségi kapitány mégis csak valaki! Ha végignézed a világ vezetőedzőit, azt látod, hogy így, vagy úgy, de jól alakítják a szerepüket. Ez a Várhidi srác egy rakás szerencsétlenség …

Hát, valahogy így lehet összefoglalni azt, amit a látogatóm elmondott, és hozzá kell tennem, hogy egyáltalán nem a rosszhiszeműség beszélt belőle. Én már csak azért is kedvelem Várhidit, mert a papája révén is az Újpesthez kötődik, de abban van valami, hogy nem szerencsés, ha a szövetségi kapitány arcára kiül a rémület, vagy a bizonytalanság. Számomra az ideális magyar szövetségi kapitány természetesen Baróti Lajos bácsi és nemcsak azért, mert sikeres volt, hanem azért is, mert ő egyszerre testesítette meg a sportembert és a kifogástalanul öltözködő úri embert. Lajos bácsi nem gesztikulált, nem rohangált le-föl a partvonal mellett, benne volt valami, ami megkérdőjelezhetetlen tekintélyt kölcsönzött neki.

Biztos, hogy nem a külsőségek számítanak, de abban azért van valami, hogy ha odaképzeljük Baróti Lajost Várhidi Péter mellé, akkor tényleg elgondolkodtató, hogy ez a fiatalember rendelkezik-e azzal a szakmai felkészültséggel, ami ehhez a poszthoz kell, és tényleg olyan karizmatikus egyéniség-e, akit a játékosok egyrészt imádnak, másrészt felnéznek rá. Félreértés ne essék, nem a Kisteleki vezette gittegyletet védem, csak elmondtam amit hallottam.
   
    Beszéljünk a Fradiról.

    Nézze, ebben az ócska magyar futballban évről-évre két olyan meccs volt mindössze, amire mindenki várt, ez pedig a Fradi és az Újpest két bajnoki meccse, az meg már csak hab volt a tortán, ha összefutottak a kupában. Most már ez sincs. Nem a balhé hiányzik nekem, hanem az az egyedi hangulat, az a feszültség, amely a két csapat meccseit jellemezte hosszú évtizedeken át.

Szóval a Fradira szüksége van a magyar focinak. Ami viszont a meghívásos pályázatot illeti, remélem, hogy a Nemzeti Vagyongazdálkodási Tanács most már sikeresen ír ki egy meghívásos pályázatot. Akkora a nyilvánosság a Ferencváros 6 + 2 hektáros ingatlana körül, hogy nem hiszem el, hogy át akarnák játszani az ingatlant valakinek. Jogászkodni se akarok, de tudomásul kell venni, hogy egy pályázatnak vannak formai és tartalmi kritériumai. Ha egyszer az illetékesek úgy döntöttek, hogy mondjuk a Fradi részvényei nyolcszázmillió alatt nem eladók, akkor a pályázónak ezt tudomásul kell venni és nem mondatja azt, hogy ezt a pénzt csak akkor fizeti majd ki, ha ilyen meg olyan feltétel teljesül. Tényleg jó volna, ha egy brit befektető nekiállna stadiont és csapatot építeni, mert ez az egyetemes magyar futball érdeke.

Havas fair volt és eredményt hirdet

2008. január 29., 15:04 Módosítva: 2009.04.18 13:11
0
24 hozzászólás
Nagy érdeklődést keltett a korábban közzétett két egyetemi dolgozat. Most már árulja el, melyik lett az ötös?

    Természetesen az „A”. A tippelők nagyon nagy többsége el is találta, hogy melyik a jeles dolgozat, szerintem nem volt nehéz. Egyébként elég gyenge eredmények születtek, ami azért szomorú, mert mielőtt kiosztottuk volna a vizsgalapokat, világosan megmondtam, hogy nekem három-négy mondat bőségesen elegendő. Azt is megmondtam, hogy nem különösebben érdekel a lexikális tudás, ezért aztán szabadon használhattak a hallgatók minden jegyzetet. A vizsga végén egy lány odajött hozzám és azt mondta, hogy nem volt fair tőlem, hogy ilyen rafinált feladatot adtam nekik, ahol gondolkodni is kell. Na már most, hogy ha csak egy hallgatói is különösen végiglapozta volna a jegyzetét, alig kétszáz oldal az egész, biztosan megtalálta volna azt a fejezetet, amelynek a következő a címe: „A hírműsorokkal szemben támasztott szakmai-etikai követelmények.”
„1.Nem közvetíthetnek elhamarkodott feltételezéseket, demagóg értékítéleteket.
2.    A hírműsorok nem teremtik, hanem közvetítik az eseményeket.
3.    Megengedhetetlen, a valóságban össze nem tartozó hírek manipulatív egymás mellé szerkesztése.”
A hét pontból ezt az első hármat kellett volna kimásolni a jegyzetből. Szerintem nem nagy kunszt. Hát, ennyi.

    Többen felvetették, hogy nem volt túl etikus közölni ezeket a dolgozatokat az érintett diákok beleegyezése nélkül. Mit gondol, fair volt?

    Persze. Nézze, a dolgozatírók neve természetesen nem került fel az internetre, innentől kezdve nincs miről beszélni. Egyébként magamtól nem nagyon jutott volna eszembe a dolgozatok nyilvánosságra hozatala, de biztosan maga is tud arról, hogy Ormos Mária, kiváló történész-akadémikus abbahagyta a tanítást az alapképzésben, mert a középiskoláinkból kikerült diákok felkészültségi szintje szinte a nullával egyenlő. Miért ne volna tanulságos, hogy mire képesek a kommunikáció szakos hallgatók? Szerintem még az elégtelen dolgozat is azt bizonyítja, hogy ezek a diákok tanulnak, tanulnak, de amikor valamiféle kreativitásra, egyéni gondolatra volna szükség, akkor már baj van.

Általában is igaz, amit Ormos Mária mond és ír, miszerint egyre rosszabb az egyetemre bekerülők színvonala. Csak nehogy úgy tűnjön, hogy én a saját hallgatóimon verem el a port. Ez a magyar valóság. Megnyugtatásul azért közlöm, hogy az utolsó UV-n merő óvatosságból már csak felsorolásokat és definíciókat kérdezek, úgy hogy szó sincs valami nagy drámáról. Egyébként a Népszabadság védelmére azt még fel kell hozni, hogy az MTI-től vette át az idézett szöveget, bár az iménti felsorolás hatodik pontja szerint „a médium akkor is viseli a felelősséget, ha a hírt utánközlésként bocsátotta ki”.

Ebben az országban csak BB Évike bolondulhat meg

2008. január 28., 10:24 Módosítva: 2009.04.18 13:11
0
185 hozzászólás
Ötrendbeli hamis vád miatt nyomozást rendelt el a budapesti ügyészség E. Zsanett ellen. Emlékszem, rögtön a botrány kitörése után, ön a Mokkában azt mondta, hogy nagyon valószínűtlennek tartja a lány vádjait.

Természetesen csak a megérzéseimre hagyatkozhattam és azok most is bejöttek. Harminc éve vagyok újságíró, ez alatt az idő alatt rengeteg gyanús üggyel találkoztam, számtalan panaszos levelet kaptam, volt alkalmam beszélgetni sok vádlottal és vádaskodóval. Pár éve egy alföldi kisvárosban, köztiszteletben álló idős tanárember akasztotta fel magát, mert néhány egykori tanítványa pusztán bosszúvágyból terjeszteni kezdte, hogy a tanár úr pedofil. Volt egy amerikai film – a címére már nem emlékszem – arról szólt, hogy egy fiatal egyetemi oktatót egy bulin csapdába csalja az egyik tanítványa. A lány az együttlét után megrongálja a ruháját, összekarmolja magát csak azért, hogy bosszút álljon egy rosszul sikerült dolgozat miatt. Nem dolgom Zsanettet minősíteni, de az azért elgondolkodtató, hogy néhány vádja elég volt ahhoz, hogy lefejezzék a magyar rendőrséget. Szerintem röhej ami történt.

Ön szerint elítélik Zsanettet?

Nagyon remélem. Egyébként azt is remélem, hogy nem kap súlyos büntetést, mert nem az a lényeg. A lényeg az, hogy az ítélet valamilyen mértékben precedens értékű lesz és talán visszatartó ereje is lesz. Kíváncsi vagyok, ad-e ki közleményt a Fidesz alelnöknője, Pelczné Gál Ildikó, meg Morvai Krisztina. Elképesztő, hogy azok után ami történt, még komolyan veszi őket valaki. 

Távolról sincs vége, olvasson még

Havas Ferrarival játszik

2008. január 26., 11:27 Módosítva: 2009.04.18 13:11
0
16 hozzászólás
Növényi Norbertet csalta a szerelme, Bochkor Gábor gyermeke megkapta az útlevelét, Gesztesi Károly pálinkával dörzsölte be a sírdogáló Panka ínyét. Maga miért nem beszél soha a családjáról, meg a magánéletéről?

    Nincs hozzá gusztusom. Se nekem, se a családomnak. Néha az unokákkal lefényképezhetnek, de akkor se a bulvár számára, legfeljebb nívósabb magazin jöhet szóba. Az is csak azért, hogy a gyerekek majd egyszer elővehessék a fényképeket.

    Ezt csak azért hoztam szóba, mert az előbb elszólta magát és mesélt arról, hogy a legkisebb unokával, a Zsófival fényképezkedtek néhány napja.

Borzasztó tanulságos volt az egész. Zsófi nagyon érdeklődő, de még csak hároméves és utálja a felhajtást. Amikor a szülei elhozták a fotós műtermébe, körülnézett, aztán közölte, hogy menjünk haza, mert ő úgyse engedi magát lefényképezni. Félórát próbálták győzködni, csokival megvesztegetni, de nem, és nem. Így aztán abba maradtunk, hogy talán a lakásunkban, a megszokott környezetben, össze lehet hozni néhány felvételt. Az első három órában kb. másfél percet töltött az ölemben, a fotós majdnem idegösszeomlást kapott. Aztán a nagyanyjának eszébe jutott a megoldás.

Miért nem játszottak Zsófival? A gyerekek olyankor nem figyelnek a külvilágra.

A Zsófi figyelt. Az anyja meg az apja az összes kedves játékát odakészítette, de ahogy meglátta a fényképezőgépet, már durcás lett.

Mit talált ki a nagymama?

Hát, ez az! Szólt a Zsófinak, hogy mehet számítógépezni. Most szólok, hogy nem szeretném ha félreértenének, nem arról van szó, hogy a Zsófi zseni és most én őt magasztalom, a jelenség a fontos. Az történt, hogy átvonultunk a dolgozószobámba és a Zsófi rávetette magát a számítógépre. Novemberben volt hároméves. Beindított, belépett, megkereste a Word ikonját, idelépett, odalépett az egérrel és pillanatok alatt elővarázsolt egy rakás ábrát.

Válogatott a betűtípusok között és addig pörgetett, amíg megtalálta a kedvenc virágját. Nagyított és kicsinyített, aztán színezett, aztán gondosan megnézte a nyomtatási képet és nyomtatott. Balkézzel felnyúlt a nyomtatóhoz, de oda se nézett, már tudta, hogy hol jön ki a papír. Aztán kikapcsolta, ahogy a nagykönyvben meg van írva. A nagyanyján kívül mindenki csak álmélkodott. A fotós hölgynek ugyancsak hároméves a fia, azt mondta, hogy fizikai képtelenség, hogy ezzel a pici kézzel, hogyan lehet ilyen gyorsan és hibátlanul dolgozni az egérrel. Őszintén szólva nem tudom, hogy normális-e, hogy a gyerek délutánonként veszi a cipőjét, elköszön a szüleitől, leballag a lépcsőn hozzánk, bekopog az ajtón és azonnal ráveti magát arra a nyomorult gépre, amelyhez én szinte nem is értek. Én maximum a híreket nézem meg a monitoron, meg az e-maileket. Az a gyanúm, hogy nem tesz jót egy hároméves gyereknek a számítógépezés.

És mi van a többi játékkal?


Persze szeret játszani a babájával, a Sárával, meg ezernyi más játéka van, de igazából csak a dominó meg a kártya tudja lekötni. Van egy távirányítású gyönyörű piros Ferrarija is, azt karácsonyra kapta tőlem.

Na és, azzal játszik?


Nem. Azzal én játszom.

Ahogy a Heti Válasz politikát csinál

2008. január 25., 09:16 Módosítva: 2009.04.18 13:11
0
11 hozzászólás
Az asztalán még mindig ott van a Heti Válasz múlt heti száma. Ahogy látom a Széles Gáborral készített interjúnál maradt kinyitva.

    A Heti Válasznak ezt az interjúját tanítani fogom az egyetemen. Az egész interjú borzasztó érdekes, de szakmai szempontból borzasztóan izgalmas a közvetkező részlet:

 „” - Három éve azt mondta egy Playboy-interjúban: „hadvezéri késztetéseim vannak”. Hogyan lehet ezt kiélni békés viszonyok között?

- Annyira azért nem erős a dolog, hogy ki kellene élni. Örülök, ha este hazavágódom munka után. De állítólag erősségem a stratégiaalkotás, és a helyetteseimre is úgy tekintek a vállalatcsoportoknál, mint ragyogó képességű tábornokokra. Szeretem a történelmet, ennyi. Orbán Viktort például Kossuth reinkarnációjának tartom – meggyőződésem, hogy a magyarságnak csak két nagy szónoka volt: az egyik Kossuth Lajos, a másik Orbán Viktor. Ám ha magamról kell beszélnem, legfeljebb a törökverő Hunyadi János vagy Görgey Artúr jöhet szóba.

- Ezzel vajon most jót tett Orbánnak vagy rosszat?

- Ez a véleményem. Kiváló elmének tartom, a jobboldal páratlan képességű szellemi vezetőjének.

- Lezsák Sándorral vagy Csoóri Sándorral a rendszerváltás óta baráti viszonyban van, Orbán Viktor viszont évekig kerülte önt.

- Már a hatalomra kerülése előtt személyes kapcsolatban álltam Orbán Viktorral. Volt, hogy egy napig ültünk a motorcsónakomban a Balatonon, csak ebédelni szálltunk ki. 1998-ban aztán elkezdték sugdosni neki – Surányi György akkori jegybankelnökre és Járai Zsigmond pénzügyminiszterre gondolok –, hogy nem szabad buszokat szállítani Oroszországba állami garanciával, mert az orosz gazdaság össze fog omlani, fizetésképtelen lesz. Ebből, ha közvetve is, konfliktusunk támadt Orbánnal. Aztán megbeszéltük a dolgot, és az elmúlt egy évben szoros együttgondolkodás alakult ki köztünk. És, ha nem tévedek, Oroszország sem omlott össze. „”

Mi ezzel a probléma? Széles őszintén elmondta, amit gondol.

Azért álljunk meg! Az újságírónak is van felelőssége! Nem kétlem, hogy a Heti Válasz szó szerint azt írta le, amit Széles mondott. Megjegyzem, mindig bosszant, ha magnó nélkül jönnek hozzám interjút készíteni, pontosan az ilyen esetek miatt. Visszatérve Széleshez, valószínű, hogy ő tényleg úgy gondolja, hogy a magyarságnak csak két nagy szónoka volt, az egyik Kossuth Lajos, a másik Orbán Viktor. Szerintem még egy nyolcadikos diák is megkérdezné, hogy mi van, mondjuk Deák Ferenccel? Szerintem az történhetett, hogy Szélessel nem olvastatták el az interjú végleges szövegét, ez pedig már a főszerkesztő, Borókai Gábor felelőssége.

Hogyhogy az ő felelőssége? Mindenki úgy csinál hülyét magából, ahogy akar.

Ez nem egészen így van. Itt egy politikai játszmáról van szó! Széles Gábor gründolt magának egy médiavállalkozást, újsággal, tévével. A Magyar Hírlap és az Echo TV szélsőségesebb, mint a Magyar Nemzet meg a Hír TV. Borókai felelőssége azért nagy, mert Széles Gábor a Heti Válasznak éppen abban a számában csinál hülyét magából, amelyben Lendvai Ildikó és Navracsics Tibor szópárbajt vív egymással. Ezért fontos, hogy benne maradt a szövegben az a mondat, amelyben Széles kijelenti, hogy őt legfeljebb a törökverő Hunyadi Jánoshoz, vagy Görgey Artúrhoz lehet hasonlítani.

De hát, ha ő így gondolja!


Akkor a főszerkesztőnek, Borókainak barátian azt kellett volna tanácsolnia a mi szerény milliárdosunknak, hogy „Te Gábor! Szerintem ezt inkább hagyjuk ki, mert még félreértik.”

Miért kellene Szélest védeni saját magától?


Azért, mert Borókai itt belekavar a jobboldalon folyó politikai játszmákba. Nemcsak arról van szó, hogy mitől nem védi meg Szélest, mert az lehet, hogy Széles Orbán Viktort „kiváló elmének, a jobboldal páratlan képességű szellemi vezetőjének” tartja, de egy jó ízlésű újságíró ezen nem röhög, hanem szépen kihúzza, mint ahogy azt a mondatot is, hogy Széles már a hatalomra kerülése előtt olyannyira személyes kapcsolatban állt Orbán Viktorral, hogy egy napig ültek Széles motorcsónakjában és csak ebédelni szálltak ki.

Ha egyszer Széles Gábornak ez egy maradandó élmény, akkor maga ebbe ne szóljon bele!

Lehet, hogy maga nem érti, de ez tényleg szakmai kérdés. Van itt azért más is. Idő hiányában most csak a Borókai felelősségét emlegetném. Folydogál a beszélgetés, szóba kerül sok minden, és mit ád isten: a Heti Válasz arra is lehetőséget ad Szélesnek, hogy belerúgjon egyszer-egyszer Járai Zsigmondba, Orbán volt miniszterébe, aki aztán nagyon független jegybankelnök lett. Járai nem rég megjelent könyvét emlegeti a riporter, amiben felemlegeti, hogy Széles 2002 végén a lemondatása mellett szállt síkra. Széles erre még rátesz egy lapáttal azzal, hogy ha ő Medgyessy helyében lett volna, biztosan megakadályozta volna a rossz árfolyam-politikát, akár Járai lemondatása árán is. Az interjú végén kiderül, miért utálja Járait. Azért, mert „1998-ban elkezdték sugdosni neki, (Orbánnak) hogy nem szabad buszokat szállítani Oroszországba állami garanciával, mert az orosz gazdaság össze fog omlani, fizetésképtelen lesz”.

Mi ezzel a baj? Széles Gábor azt mond, amit akar, azt támad, akit akar, mi a gondja ezzel?

Mindössze annyi, hogy Járai a Fidesz-tábor leghangosabb szónoka. Az egykor magát függetlennek kikiáltó jegybanki elnök gátlástalanul nyilvánosságra hozza, hogy mi lakik a lelkében. Ráadásul, a Fidesz elnöksége létrehozott egy befektetői konzultációs tanácsot, Járai Zsigmond vezetésével és az már csak egy apró érdekesség, hogy Járai közvetlenül Orbán Viktornak tartozik beszámolni. A Heti Válasz a döntés után alig két héttel közli a Széles Gáborral készített interjút és innentől kezdve érdekes, hogy egy hetilap és annak főszerkesztője miként vesz részt a politikacsinálásban. Ez az, amit majd megbeszélünk a hallgatókkal.
 

Csiszár nem a Szulák-féle műsort vezette

2008. január 23., 19:02 Módosítva: 2009.04.18 13:11
0
49 hozzászólás
Hétfőn a Blikk a következő főcímmel jelent meg: Megbukott Csiszárral az Activity … amit Szulák Andrea juttatott a csúcsra. Mit szól hozzá?

    Hát, a végével kezdeném. Andrea tényleg nagyon jó volt ebben a műsorban. Azt hiszem maga is kérdezte mit kerestem a bulvárműsorokban, például az Activityben. Az egyik válaszom éppenséggel az, hogy Andreával ezer éve ismerjük egymást és szerettem vele játszani. Ami a bukást illeti, egyáltalán nem biztos, hogy a műsort a Jenő buktatta meg.

    A számok mást bizonyítanak, alig fél év alatt nyolcszázezerrel csökkent az Activity nézőinek a száma, Szuláknál még két millióan voltak.

    Álljunk meg! Augusztusban még a TV2-nél dolgoztam, és ott voltam Jenőnél a második, vagy harmadik felvételen. Tudja, ezután jött a botrány a „csoki fasszal”.

Visszatérve a felvételhez, még aznap este mondtam a feleségemnek, hogy szerintem ez a műsor meg fog bukni. Jenő ugyanis nem a Szulák-féle műsort vezette, hanem annak egy újabb változatát. Biztosan emlékszik, hogy Szuláknál egymással szemben álltak a stúdióban a háromfős csapatok, a műsorvezető középen állt, így szemkontaktust tarhatott mind a hat játékossal. Az új felállásban erre már nem volt lehetőség, mert a játékosokat leültették egy-egy kanapéra, és éppen ezért a csapatok már nem tudtak egymással kommunikálni.

Szuláknál megállás nélkül ment a duma, a két versengő csapat alig néhány méterre volt egymástól, Andrea vezényelte a parádét. Szegény Jenőnek erre egyszerűen nem volt lehetősége, mert most a kérdések peregtek egymás után, ráadásul egy-egy kérdés között nem is volt idő poénkodásra. Még egyszer mondom, hogy én már augusztusban megmondtam, hogy tönkretették ezt a műsort.

    Ha maga ezt ilyen jól látta, miért nem látta ezt a TV2 menedzsmentje, vagy éppen a producer?

    A TV2-ben a Megasztáron kívül az utóbbi években minden műsor megbukott, illetve még a Mokkát lehet említeni, ami eddig még nem bukott meg. Az állapotokat jól jelzi, hogy a múlt héten rúgták ki a programigazgatót, Poich Lórándod. Az is a magyar állapotokat jelzi, hogy a helyére egy volt RTL-es, Gyöngyössy Bence került.

Várdy Zoltánnak, az új vezérigazgatónak fogalma sincs a televíziózásról! Egy dolog, hogy jó kereskedő és képes mindent eladni, szecskavágótól a tévéreklámig, de ez nem jelenti azt, hogy ért is ahhoz az áruhoz, amit értékesít. Ami meg a producert, Kovács Kristófot illeti, egyáltalán nem gondolom, hogy tehetségtelen volna, szerintem egy az egyben megfelel szegény Árpának. Tudja mi bennük a közös? Éppen az, ami miatt a műsorokat otthagytam. Árpa a Csaó Darwinjában faszformára faragtatta a téliszalámit, Kovács Kristóf az ő Activityjében szó nélkül hagyta, hogy Fekete Pákó „csoki faszt” osztogasson. Úgy tűnik a pénisz iránti vonzalom közös ebben a két srácban és ezt Várdy Zoltán egészen jól tolerálja.